Francia clavecinisták gyűjtőnév alatt a 17–18. században működött francia zeneszerzőket értjük, akiknek életművében kiemelt szerep jutott a csembalóra írt kompozícióknak (clavecin [klávszen]=franciául csembaló). Nem minden nyelvben használatos ez az elnevezés, még magyarul is kissé idejétmúlt, lévén Szabolcsi Bence és kortársai vezették be, és mint minden gyűjtőfogalom, leegyszerűsítő, hiszen a csembaló csak a 17. század közepétől terjedt el, előtte főleg a kisebb méretű spinét (épinette) volt használatban. Talán pontosabb 17–18. századi francia billentyűs iskoláról beszélni, azért is, mert ennek tagjai tanár–növendék-viszonyban, közvetlen vagy közvetett módon „zenei vérrokonságban” álltak egymással csakúgy, mint például Liszttől Bartókig és tovább vezethető zongoraiskola. Jobban megérthető ez a stílus, ez a folyamat, mintha külön-külön beszélnénk az ehhez az egyes zeneszerzőkről.

A francia billentyűs iskola története több korszakra tagolható. Hihető elmélet, hogy a 17. század eleji lantzenéből fejlődött ki, és képviselői ezt a pengetős technikát ültették át billentyűs hangszerre. Az ezt követő első nagy korszaknak az 1640 és 1710 között időszakot tekintik, a másodikat – ez a stílus megújításának a korszaka – 1710-től 1789-ig.

A francia zene elválaszthatatlan a tánctól, a balettől – a francia clavecinisták legtöbb csembalódarabja ebből a korból barokk udvari tánc, például allemande, courante, sarabande, galliarde, branle, canarie. Ezek a tánctételek általában kéttagúak, tehát két szakaszból állnak, és típusok szerint csoportosítva szerepeltek egymás mellett kottakiadványokban. Előfordult olyan is, ahol vegyesen kaptak helyet (Chambonnières 1. kötet, 1670, lásd e szerzőnél), később pedig azonos hangnemű, de különböző táncok követték egymást, így született meg a szvit műfaj, a barokk hangszeres zene egyik legjelentősebb műfaja. Érdekes Bach tánctételei felől hallgatni ezeket a tánctételeket.

A tánctételeket prélude ([prélüd], prelúdium, előjáték) előzte meg, ami a tánctételekkel szemben nem ütemekben íródott, hanem szabadon, ütemvonalak nélkül. A lantosoktól ezt veszi át Louis Couperin, aki a ritmusértékeket is kiiktatja, és prélude non mesuré, vagyis a lüktetés nélküli prelúdium címmel látja el e típusú tételeit.

Másik jelentős hangszeres műfaj a 17. században a tombeau, ez az egytételes, alkalmi gyászdarab, amellyel a zeneszerző a tiszteletét és nagyrabecsülését fejezte ki az elhunyt iránt.

A lantstílus jellegzetes akkordfelbontásait a csembalózenébe is átvették, ez a – Lionel de La Laurencie által 1928-ban elnevezett – style brisé, azaz „tört” stílus (más néven: style luthé, „lantos stílus”), a hangzat hangjait nem egyszerre, akkordszerűen, hanem egymás után, szinte rögtönzésszerű kiszámíthatatlansággal megszólaltató stílus vagy előadásmód, amely tulajdonképpen szükségtelenné teszi dallam használatát, hiszen a dallamot maga az akkord egymás után megszólaltatott hangjai adják.

Fontos elem még a díszítés, amelynek „helyes”, ízléses használata adta – és adja ma is – a csembalózene savát-borsát. Számos zeneszerző külön díszítés-útmutatót is közölt a kompozíciói előtt.

Ennek az iskolának a tagjai többnyire francia szerzők, de jelentőségét Johann Jakob Froberger munkássága is adja: ez a világlátott zeneszerző szinte méhecske módjára porozta be a különböző nemzeti stílusokat, mindenütt elhintve a másik stílus magvait: az 1650-es évek elején egy-két évet Párizsban töltött, majd tovább utazott német- és osztrák földre, általa jutott el a francia clavecinisták hatása és a szvit műfaj művésziessége például Bachig, akinek az életműve elképzelhetetlen lenne a francia hatás nélkül.

  • Két legfontosabb forrása:
    Bauyn-kézirat
    Parville-kézirat

A jelenség részletes megismeréséhez lásd a következő zeneszerzők életrajzát, illetve életművének ismertetését (ebben a sorrendben):

René Mésangeau
Ennemond Gaultier
Denis Gaultier
Jacques Champion de Chambonnières
Louis Couperin
Jean-Henri d’Anglebert

vissza a lap tetejére