A kifejezés szó szerint azt jelenti: második gyakorlat, amely elnevezés Giovanni Artusi elméletíró 1603-ban megjelent könyvéből származik. A könyv címe: Az Artusi második része, avagy a modern zene tökéletlenségéről (Seconda Parte dell’Artusi, overo Delle imperfettioni della moderna musica), és a görög elméletírókat követve képzelt szereplők párbeszédeiben írja le saját elméletét. A furcsa módon szerzőjének nevét viselő Artusi című munkájának 1600-ban megjelent első részében a szerző, meglehetősen sportszerűtlen módon  Monteverdi több, akkor még nem publikált, tehát a nagyközönség előtt nem is ismert madrigálját kritizálta, miszerint – mai kifejezéssel élve – azok nem felelnek meg a művészi zene követelményeinek.
Monteverdi válaszul az 1605-ben megjelent 5. madrigálkötetében közölt – rendhagyó módon – utószót; ebben leírja, hogy nincs ideje válaszolni Artusinak, de majd megírja részletesen, mit gondol, egy olyan munkában amely ezt a címet fogja viselni: Második gyakorlat avagy a modern zene tökéletessége.

Az írás soha nem jelent meg, helyette Monteverdi öccse, Giulio Cesare Monteverdi nevével jelent meg hosszú szöveg Monteverdi 1607-ben megjelent Scherzi musicali kötetében. Ez a szöveg az 5. madrigálkötetben olvasható rövid beharangozó mondatokhoz illeszkedve részletesen leírja, mit és hogyan értett Monteverdi abban a rövidke szövegben. A magyarázat részletesen ír a prima és a seconda practicáról, ezek stilisztikai hátteréről, valamint ebben szerepel a személetes és elhíresült mondat, amely minden vokális barokk zene egyik ismertetőjegyének tekinthető: a zene a szöveg szolgálólánya, kiszolgálója, ábrázolója. Fontos árnyalat, hogy Monteverdiék szemléletében az új és régi stílus nem zárja ki egymást, mindkettőnek van létjogosultsága, így a prima practica például az egyházi zenének lehet elsődleges terepe. Két hosszabb idézet a magyarázatból:

(…) Artusi, mint afféle jó tanár, kiragad bizonyos részecskéket vagy részleteket (ahogyan ő hívja) fivérem Cruda Amarilli című madrigáljából [ez lett az 5. madrigálkötet nyitó darabja], a szöveggel mit sem törődve, úgy elhagyva azt, mintha semmi köze nem lenne a zenéhez, és ezeket a részleteket szövegüktől megfosztva teljességgel megfosztja őket harmóniájuktól és ritmusuktól is, pedig ha az általa hamisnak vélt részletek alá kitette volna a szövegüket, a világ bizonyosan felismerte volna, hol csúszott félre az ő ítélete, és ő sem mondhatta volna, hogy mindezek agyrémek és légvárak, csak azért, mert nem tartják be tökéletesen az első gyakorlat szabályait. Szép is lenne, ha ugyanígy járna el Cipriano [da Rore] madrigáljaival, mint amilyenek Dalle belle contrade, Se ben il duol, E se pur mi mantieni amor, Poiché m’invita amore, Crudel acerba, Un altra volta és még sok másikkal, amelyeknek a harmóniája [hangzása, karaktere] pontosan követi a szöveget, és amelyek bizony csak lélektelen testek maradnának a zenének eme legfontosabb és fő része nélkül. E részek szövegük figyelembe vétele nélküli kritikájával a bíráló [Artusi] azt akarta bizonyítani, hogy minden jó és szép az első gyakorlat említett szabályainak pontos betartásából származik, amelyek a harmóniát teszik a szöveg úrnőjévé (ahogy majd fivérem ki fogja mutatni). Ő jól tudja, hogy a zene (ilyesfajta énekes műfajban, mint az övé) a melódia tökéletességén alapszik, és ha ebből a nézőpontból tekintjük a harmóniát, az úrnőjéből szolgálójává lesz a szövegnek, és a szöveg pedig úrnőjévé lesz a harmóniának [l’oratione padrona del armonia], amely meggondolásra hajlik a második gyakorlat avagy a modern használat, és eme igaz alapra támaszkodva ígéri [bátyám], hogy bebizonyítja a bírálónak, hogy a Cruda amarilli című madrigál harmóniája nem véletlenszerűen íródott, hanem éppenséggel nagy művészettel és körültekintő tanulmányozással, melyet az ellenfél fel sem fogott, és nem is ismer.

(…) Első gyakorlaton [bátyám] azt érti, amely a harmónia tökéletességén alapszik, vagyis amely a harmóniát vezetettnek és nem vezetőnek, nem szolgálónak, hanem a szöveg úrnőjének [……] tekinti. Ezt [a zenei gondolkodásmódot] azok kezdték el, akik a mi írásmódunkban elsőnek komponálták műveiket egynél több szólamra [értsd: polifon zenét írtak], ezt pedig követte és tovább fejlesztette Okceghem, Josquin des Prez, Pierre de la Rue, Jean Mouton, Crequillon, Clemens non Papa, Gombert és mások abból az időből, mostanában pedig messer Adriano [Willaert mester] tökéletesítette a gyakorlatban, és a kitűnő Zarlino pedig körültekintő szabályokkal. Másodikon – melynek a mi írásmódunkban első megújítója az isteni Cipriano da Rore volt, amint ezt bátyám bizonyítani fogja, s amelyet nem csak az említett urak követtek és fejlesztettek tovább, hanem Ingeneri, Marenzio, Giaches Wert, Luzzaschi, valamint Jacopo Peri és Giulio Caccini is, legvégül az igaz művészet legértőbb, legemelkedettebb szellemei – azt a gyakorlatot érti, amely a melódia tökéletességén alapszik, vagyis amely a harmóniát vezetettnek és nem vezetőnek tekinti, és a harmónia úrnőjének a szöveget teszi meg. Ezen okoknál fogva nevezte el másodiknak és nem újnak, gyakorlatnak és nem elméletnek, mivelhogy okfejtése a konszonanciáknak és a disszonanciáknak a gyakorlatban való alkalmazási módjára irányul.”

(Forrás: Monteverdi: Levelek, elméleti írások, ford.: Lax Éva, Kávé Kiadó, 1998. A zeneszerzők neveit átírtam a ma használatos alakjukra.)