A dúr-moll hangrendszerben írott művekben a tonika, domináns, szubdomináns hangzatok jelentik a művek harmóniai vázát, ezek a funkciók pedig meghatározzák a mű tonalitását, hangnemét, ezek határozzák meg, hogy egy zenemű például D-dúr, g-moll stb. A tizenkétfokú zene lényege ezzel szemben, hogy nincsenek hangnem-meghatározó funkciók, az oktáv mind a 12 hangja egyenlő rangú. A tizenkétfokú – idegen szóval: dodekafon – kompozíció minden apró elemében igyekszik kiiktatni a tonalitás érzetét, amely az atonális, de nem tizenkétfokú művekben egy-egy akkordkapcsolat vagy ütemek szintjén jelen lehet.
Minden tizenkétfokú mű atonális, de nem minden atonális mű tizenkétfokú. A „tizenkét egymásra vonatkoztatott hanggal való komponálás” (Schönberg precíz definíciója) lényege, hogy a zenemű hangjai előre meghatározott rend (sor, németül Reihe) szerint következnek egymás után.

A sor

A zenemű alapját, főtémáját jelentő sor (Reihe) úgy van kialakítva, hogy mind a 12 hang szerepel benne, de olyan egymásutánban, hogy ne legyen a hangok között a tonalitásra utaló, tonalitást sejtető kapcsolat, például három hang egymásutánja ne adjon ki tercekből álló hármashangzatot, illetve ne szerepeljen egy hang kétszer. (Itt nem számít, hogy egy hang például fisznek vagy gesznek van írva, illetve annak sincs jelentősége, hogy milyen regiszterben szólal meg.) Arnold Schönberg első 12 fokú kompozíciójának (Zongoraszvit, op. 25., 1923) sora:

A zenemű alapját, főtémáját, minden pillanatában jelen levő sor (Reihe) úgy van kialakítva, hogy mind a 12 hang csak egyszer szerepeljen benne, de olyan egymásutániságban, hogy ne legyen a hangok között a tonalitásra utaló, tonalitást sejtető kapcsolat, például három hang egymásutánja ne adjon ki tercekből álló hármashangzatot. (Itt nem számít, hogy egy hang például fisznek vagy gesznek van írva, illetve annak sincs jelentősége, hogy milyen regiszterben szólal meg.) Arnold Schönberg első 12 fokú kompozíciójának (Zongoraszvit, op. 25., 1923) sora:

Lábjegyzet: Az atonalitás érzete ellenére fülünknek óhatatlanul feltűnhetnek tonalitásból ismerős hangkapcsolatok; ebben a sorban például az első 4 hang d-moll szerint, a 4–7. hang Fisz-dúr vagy Gesz-dúr szerint, a 7–11. hang pedig a-moll szerint értelmezhető. Nem is olyan könnyű úgy elhelyezni egymás után a 12 félhangot, hogy ne legyenek köztük tonalitást sejtető kapcsolat! Az pedig már lehet játékosság vagy rejtett üzenet, hogy az utolsó négy hang a B-A-C-H névjegy rákfordítása.

Nézzük meg a jobb kéz szólamának első ütemeit, és láthatjuk, hogy a hangok a fentebbi sor szerint következnek egymás után:

Lábjegyzet: Láthatjuk, hogy a zene további paraméterei, „összetevői” – ritmus, artikuláció, hangerő, hangszín  – nincsenek meghatározva, ezekkel szabadon bánik a zeneszerző; a második világháború után születő szerializmus lesz majd az irányzat, amely az előre meghatározottságot a zene hangmagasságon kívüli elemeire is kiterjeszti. Érdekesség, hogy a dallami és harmóniai téren Schönberg kétségkívül megújította a zenét, zenéjének gesztusai, fordulatai, hangszerkezelése bachi, beethoveni, brahmsi, mahleri mintákat követ.

A sor fordításai

A zenemű alapja tehát a sor, a Reihe (vagy angolul: Row). Ahogyan azonban egy téma korábban is variált alakzatokban jelent meg egy zeneművön belül – gondoljunk például egy szonátaforma kidolgozási részére –, Schönberg sem csak eredeti formájában használta az előre kialakított hangsort (az ő elnevezésével: Themaform). Egy tizenkétfokú sor variálásának lehetőségét a következő alakzatok, fordítások jelentik:

• alap sor (angolul: Prime form [P]; németül: Reihe [R])
• tükörfordítás (Inverse [I]; németül: Umkehrung [U]): a hangok között az eredeti sorhoz képest ellenkező irányú hangközökkel
• rákfordítás (Retrograde [R]; németül: Krebsbildung [K]): az alap sor visszafelé
• tükörrák fordítás (Retrograde-inverse [RI];  németül: Krebsumkehrung [KU]): a tükörfordítás visszafelé

Ezenkívül a sor és annak bármely fordítása az oktáv tizenkét félhangja közül bármelyikről indulhat, az alapsor tehát indulhat a másik 11 félhang bármelyikéről is. A 11 transzpozícióval („áthelyezéssel”) együtt 12 féle formája lehet, és ugyanígy a másik három fordításnak is összesen 12 alakja lehet – mindez színesítheti a hangzást, egyúttal a zeneszerzőnek tág mozgásteret ad, ha már az előre felállított hangsorral ilyen szigorúan szabályhoz kötötte magát. Ilyen módon egy sornak 4×12 alakzata, azaz összesen 48 alakzata lehet. A transzpozíciókat a fordítás angol betűjelével (P, I, R, RI) és a hozzá kötőjellel kapcsolt számmal jelöljük, ha elemzünk egy tizenkétfokú művet. Tehát: P-6 azt jelenti, hogy az alapsor 6 félhanggal feljebbi transzpozícióját látjuk; az RI-3 pedig azt, hogy a tükörrák fordítás három félhanggal feljebbi transzpozícióját. Ha alaphelyzetű a sor vagy fordítása, akkor 0 számmal jelöljük, pl.: P-0. (Ugyanezek a jelölések német terminológiával: R, U, K, KU, illetve pl.: R6: az alapsor hat félhanggal feljebb.)

Schönberg Zongoraszvitjének sorváltozatai (nagyítható)

A zenei szövet azonban nem csak egyszólamú és egyrétegű, hanem többszólamú, polifon szerkezet. Ezért a sor és variánsai sokszor egymásba kapcsolódnak, egyidejűek, átfedésbe kerülnek egymással – egy elemzés során izgalmas intellektuális és kombinatorikus képességet igénylő feladat kibogozni a szálakat. Az említett Zongoraszvit első tételének nyitó ütemei például így néznek ki, a szálakat kibogozva:

Az elemzést, megértést elősegítendő a hangokat beszámozva láthatjuk, aszerint, hogy hányadik helyet foglalják el a sorban. A színes körök azt jelzik, hogyan tagolódik a sor kisebb, négyhangos szegmensekre.

Ugyanez a pár ütem némileg lelassítva, a jobb megértés érdekében:

Mivel minden szólam az sor valamilyen alakzata, ezért elmondhatjuk: a tizenkétfokú technikával írott zenemű minden egyes hangja az egész szerves részét képezi, a sor pedig a zenemű „magja”, központi gondolata. Ha többtételes a mű, és minden tétel ugyanarra a sorra épül (ahogyan az a legtöbbször lenni szokott), akkor azt is mondhatjuk a variáció egy fajtájával van dolgunk.