Friedrich von Wackenroder művei a romantika eszmei, esztétikai alapjait jelentik. Az alábbi esszé tökéletesen megmutatja, mi is a romantika alapja a zene vonatkozásában.

Wackenroder: A zene csodái

Mindig, amikor lelkesen élvezem, amint a hangok szép egymásutánja hirtelen, csak úgy kiszabadul az üres csendből, és mint az áldozati füst, felszáll, majd visszaszáll a földre – olyankor annyi szép kép születik és kapcsolódik össze szívemben, hogy nem tudom visszafogni elragadtatásomat. Számomra a zene néha olyan, mint a főnixmadár, amely könnyedén és bátran, a maga örömére felemelkedik, büszkén lebeg, és szárnyalásában az istenek és az emberek is örömüket lelik. Máskor olyan a zene, mint koporsójában holtan fekvő gyermek – egy vöröses napsugár az égből gyengéden elviszi lelkét, és az, a mennyei éterbe átkerülve az örökkévalóság aranycseppjeit élvezi, átölelve a legszebb emberi álmok ősképeit. Néha meg – micsoda tobzódása a képeknek! – számomra olyan a zene, mintha életünk tükörképe volna: megható-kurta öröm, amely a semmiből keletkezik, és a semmibe vész, amely felemelkedik és lesüllyed, nem tudjuk, miért: egy kis boldog zöld sziget, napfénnyel, énekkel és hanggal, a sötét, feneketlen óceán színén lebegve.

Kérdezd a muzsikust, miért olyan szívből jövően boldog, mikor lantját pengeti. „Vajon nem egész életünk-e egy szép álom – válaszolja majd –, egy szép szappanbuborék? Az én zeneművem ugyanilyen.”

Tényleg ártatlan, megható öröm hangoknak, tiszta hangoknak örülni! Gyermeki öröm! Mikor mások nyughatatlanul elfoglaltságokkal kábítják magukat, és – mint seregnyi különös éjszakai madár és gonosz bogár – zavaros gondolatokkal körüldongva végül öntudatlanul a földre rogynak – ó, én akkor fejem a hangok szent, hűsítő forrásába merítem; a gyógyító Istennő újra a gyermekkor ártatlanságát csepegteti rám, úgy, hogy a világot friss szemmel nézem, és boldog megelégedésben oldódom fel. Mikor mások mondvacsinált rigolyák miatt bosszankodnak, a szellemesség reménytelen játékát űzik, vagy magányukban torz ötleteken merengenek, és, mint a páncélos férfiak a mesékben, reménytelenül emésztik önmagukat – ó, én akkor behunyom a szemem a világ minden háborúja előtt, csendesen visszavonulok a zene birodalmába, akárha a hit birodalmába; vissza oda, ahol minden kétségünk és szenvedésünk elvész a hangzó tengerben; ahol az emberiség összes károgását elfelejtjük, ahol sem a szó, sem a beszéd lármája, sem a betűk és a szörnyű hieroglifák kuszasága nem szédít meg, hanem szívünk minden aggodalma egyszerre begyógyul a gyengéd érintéstől. – És hogyan? Vajon választ kapunk a kérdéseinkre? A titkokra fény derül? Ó, dehogy! Ellenben minden válasz és kinyilatkoztatás helyett könnyű, szép felhőalakzatok jelennek meg, melyeknek látványa megnyugtat, nem tudjuk, hogyan. Merész biztonsággal vándorlunk az ismeretlen birodalmon keresztül, barátként üdvözlünk és megölelünk szellemlényeket, kiket nem ismerünk, és mindaz a felfoghatatlan, mi kedélyünket ostromolja, és mi az emberi faj betegsége, eltűnik érzékeink elől, lelkünk a még érthetetlenebb és emelkedettebb csodák szemlélésével egészségessé válik. És abban a pillanatban mintha azt akarná mondani az ember: „Így értettem! Most megtaláltam! Már derűs vagyok és vidám!”

Hadd gúnyolódjanak és csúfolkodjanak a többiek, akik mint csörtető kocsiban száguldanak végig az életen, és nem ismerik az emberi lélekben a mennyei béke birodalmát. Hadd dicsekedjenek szédületükkel, és hencegjenek, mintha ők irányítanák a világot gyeplőikkel. Jönnek majd idők, mikor majd nélkülözni fognak.

Boldog, aki könnyed dallamokkal szabadítja ki magát, mikor lába alatt a föld hűtlenül meginog, és azon dallamoknak engedelmeskedve hol gyengéden ringatózik, hol bátran eltáncol, és hasonló örömteli játékokkal feledteti bánatát.

Boldog, aki – belefáradva a gondolatok egyre finomabbá boncolgatásának munkájába, mely összezsugorítja a lelket – enged a vágy gyengéd és erőtejes vonzásának, mely a lelket kitágítja, és szép hitre emeli. Csak ez az út vezet az általános, mindent átfogó szeretethez, és csak az ilyen szeretet által sikerülhet az isteni üdvözülés közelébe kerülnünk.

Ez a legragyogóbb és legcsodálatosabb kép, amit a zenéről fel tudok vázolni, noha sokak bizonyára balga álmodozásnak fogják tartani.

De vajon milyen mágikus készítményből száll ennek a ragyogó szellemjelenésnek az illata? Megnézem, és semmi mást nem találok, mint számarányok nyomorult hálóját, kézzel létrehozva kivájt fán, bélhúrok szerkezetén, sárgaréz csövön. Ez így szinte még csodálatosabb, és szeretném azt hinni, hogy Isten láthatatlan hárfája a mi hangjaikkal zeng együtt, és az emberi számhálót égi erővel ruházza fel.

Mert hiszen hogyan sikerült az embernek az a csodálatos gondolat, hogy fát és ércet megszólaltasson? Hogyan jutott el ennek a mindennél különösebb művészetnek a fenséges feltalálására? Ez is olyan figyelemreméltó és érdekes, hogy röviden fel szeretném vázolni a történetét, úgy, ahogyan azt én gondolom.

Az ember eredendően igen ártatlan teremtmény. Amikor még bölcsőben fekszünk, a mi kis tudatunkat száz meg száz láthatatlan kis szellem táplálja és neveli, mindenféle tevékenységben edzi. Így tanulunk meg lépésről lépésre a nevetés útján vidámnak lenni, a síráson keresztül szomorúnak lenni, és tágra nyílt szemmel bámulva imádni a fenségest. De ahogyan gyerekkorunkban sem tudjuk, hogyan kell a játékkal helyesen bánni, ugyanúgy nem tudjuk, hogyan kell a szív dolgaival helyesen játszani, és az érzelmek eme iskolájában mindent összecserélünk és összezavarunk.

Mégis, mikor korosabbak leszünk, megértjük, hogyan alkalmazzuk az érzelmeket, legyen szó vidámságról vagy szomorúságról, gyakorlottan, attól függően, mikor melyik helyénvaló, és néha elég szépen is fejezzük ki azokat, saját megelégedésünkre. Noha ezek a dolgok csak alkalmi körítést jelentenek megszokott életünk eseményeihez, mégis olyan sok örömöt találunk bennük, hogy szeretnénk leoldani ezeket az úgynevezett érzelmeket a földi teremtmény ­– akiben ezek össze vannak gabalyodva – zagyva zűrzavaráról és szövevényéről, és szeretnénk ezeket gyönyörű emlékké alakítani, és egyéni módon megőrizni. Az érzések, amelyek szívünkben ébrednek, néha oly nagyszerűnek és hatalmasnak tűnnek, hogy bezárjuk őket, mint az ereklyéket a drága szentségtartóba, és örömmel és kábulatban térdelünk le előttük, nem tudva, vajon saját emberi szívünket imádjuk-e vagy a Teremtőt, akitől minden nagyszerű és hatalmas származik.

Az érzelmek eme megőrzése céljából számos szép találmány készült, így születtek a szépművészetek. A találmányok közül azonban a zenét tartom a legcsodálatosabbnak, mert az emberi érzelmeket emberfeletti módon ábrázolja, mert lelkünk érzelmeinek minden mozgását testetlen alakban, könnyed harmóniákba öltöztetett aranyfelhőkben mutatja meg a fejünk felett, és mert olyan nyelvet beszél, melyet nem ismerünk közönséges életünk alatt, melyet nem tudni, hol és hogyan, de megtanultunk, és amelyet csakis az angyalok nyelvének tarthatnánk.

Ez az egyetlen művészet, amely lelkünk legkülönfélébb és legellentétesebb érzelmeit ugyanazokra a gyönyörű harmóniákra vezeti vissza, és mely örömöt és bánatot, kétségbeesést és rajongást ugyanazokkal a szép hangokkal szólaltat meg. Éppen ezért szintén a zene az, amely minket a lélek igaz derűjével tölt el, a legszebb ékszer, amelyet emberi lény csak elnyerhet. Derű alatt azt értem, hogy a világban számunkra minden természetesnek, igaznak és jónak tűnik, hogy a legvadabb emberi forgatagban is gyönyörű összefüggést találunk, hogy tiszta szívvel minden teremtményt rokonnak és közelinek érzünk, és akárcsak a gyerekek, a világot mintha egy kellemes álom alkonyán keresztül pillantanánk meg.

Amikor a magam egyszerűségében, a szabad ég alatt, Isten előtt úszom a boldogságban – a nap arany sugarai kifeszítik fölöttem a magas kék sátrat, és a zöld föld nevet köröttem –, akkor helyénvaló, hogy a földre vessem magam, és teljes örömben, hangos örvendezésben köszönjem meg az Égnek minden nagyszerűségét. De mit csinál ezalatt az úgynevezett művész az emberek között? Megfigyelt engem, és bensőleg áthevülve csendben hazamegy, hagyja együttérző elragadtatását még nagyszerűbben áradni élettelen hárfáján, és megőrzi egy olyan nyelven, amelyet soha senki nem beszélt, amelynek hazáját senki nem ismeri, és amely mindenkit a legbensőbb idegeinél ragad meg.

Amikor egyik fivérem meghalt, és ezen életeseménynek megfelelően mély szomorúságba kerültem, sírva ülve egy szűk zugban, és minden csillagot kérdezgetve, ki volt nálam valaha is boldogtalanabb, akkor – mialatt a gúnyos jövő már a hátam mögött áll, és az emberi lény gyorsan múló fájdalmán nevet – elém áll a zeneszerző, és annyira meghatja a nyomorúságos kéztördelés, hogy otthon újraalkotja hangjaival ezt a gyönyörű gyötrelmet, az emberi bánatot megszépíti és kidíszíti vággyal, szeretettel, ily módon létrehozva egy művet, amely a világon mindenütt a legmélyebb együttérzést váltja ki. Én azonban, miután rég elfelejtettem a gyötrelmes kéztördelést fivérem halálán, és egyszer csak meghallom a szomorúság ezen művét, gyermekien örvendezek az én saját, oly dicsően magasztos szívemnek, és táplálom és gazdagítom lelkemet a csodálatos Teremtéssel.

Amikor azonban az ég angyalai lenéznek erre az egész kedves játszadozásra, amit mi művészetnek nevezünk, bánatosan mosolyogniuk kell a föld gyermeki népségen, mosolyogni a hangművészet eme ártatlan mesterkéltségén, amely által a halandó teremtmény hozzájuk akarna felemelkedni.

(Képzelgések a művészetről, a művészet barátai számára, 1799; Várkonyi tanár úr fordítása)

Az írás eredeti nyelven (németül)