Bevezetés

A Pünkösdölő című kórusmű csak a jéghegy csúcsa: egy eszköz a kodályi pedagógia elméletének gyakorlatba ültetéséhez. Kodály a zenei neveléssel kapcsolatos elméletét, elveit, javaslatait első pedagógiai jellegű írásában vázolja (címe: Gyermekkarok), amelyet éppen annak a koncertnek a kapcsán írt 1929-ben, amelyen a Pünkösdölőt is bemutatták.

Történeti háttér

A gyermekkar mint önálló zenei műfaj újdonságnak számított abban az időben, Kodály 1925 óta írt gyermekkarokat, mindegyik pedagógiai elképzeléseinek a megvalósítását szolgálta (kórus-apparátusok: vegyeskar [férfiak és nők vegyesen], női kar, gyermekkar, férfikar), lásd lentebb a kóruséneklés fontosságáról. 1929. április 14-én Budapest legjobb iskolai kórusainak közreműködésével olyan hangversenyt tartottak a Zeneakadémián, amelyen kizárólag Kodály művei, azok közül is csak gyermekkarok szóltak; ezen mutatták be a Pünkösdölőt is. (Hét iskola mintegy hétszáz tanulója tizenhárom kórusművet adott elő, nagy jelentőségű esemény volt.)

Ugyanebben az évben jelent meg tehát a Gyermekkarok című hosszú írása, amely az akkori iskolák zenei nevelése elleni kritika, illetve Kodály pedagógiai elveinek, céljainak vázlatos ismertetése. A cikk megjelenésének idején az ének melléktantárgyként szerepelt több iskolatípusban, a tárgyat sok esetben nem szaktanárok tanították, a kórusok vezetését pedig nem szakképzett karnagyok, legjobb esetben is kántortanítók látták el. „Olyan utat kell megtennie az énektanításnak, mint amilyet a torna tett a régi »tornamester«-től a testnevelő tanárig” – írja Kodály a cikkben.

Kodály elképzelése

Másik cikkében írja Kodály: „A zenével nemcsak zenét tanulunk. Az ének felszabadít, bátorít, gátlásokból, félénkségből kigyógyít. Koncentrál, testi-lelki diszpozíción javít, munkára kedvet csinál, alkalmasabbá tesz, figyelemre-fegyelemre szoktat. Egész embert mozgat, nemcsak egy-egy részét.”

Az 1920-as években Európa-szerte megindult az ének-zenei nevelés reformja, több pedagógus is kidolgozott módszert, de Kodály az egyetlen, aki a népzenét tekintette ennek a reformnak az alapjául. (Ő megtehette, mert főleg az ő és tanítványaik gyűjtésének köszönhetően akkorra már rendelkezésre állt több ezer magyar népdal, míg az angoloknál, franciáknál, németeknél nem őrződött meg ilyen fajta zene, nemigen voltak „civilizációtól elzárt” területeik, ahol őrizték volna ezeket a dallamokat.) Kodály úgy gondolta, hogy a zene nem kívülről behatoló műveltségi anyag, hanem eleve bennünk szunnyadó kollektív ősrétegre épülő, létező, de elfeledett hagyomány, amit csak életre kell kelteni a gyermekben. Az ének-zene órák mellett – talán azoknál még jobban is – a kóruséneklést is a pedagógiai elveinek megvalósításához szükséges elemnek tartotta.

 

A Gyermekkarok fő témái

művészi nevelés fontossága (bár ő nem használja ezt a kifejezést), ezen belül az ének-zene fontossága; lényege: a zene nem tan és nem tárgy, nem az iskola oktatási feladatai közé tartozik, hanem a teljes emberré nevelés, az „érzelmi nevelés” eszköze.

ízlésformálás: silány, könnyed kórusművek–dalok helyett művészi zenékkel találkozzon a gyerek. „Egy szép tavaszi nap a budai hegyekben egy kiránduló lánycsapatra akadtam. Daloltak… Attól, amit daloltak, egyre jobban elszörnyedtem, csak annyit mondok, hogy a műsoruk koronája – Schneider Fáni volt. Megtudtam, hogy egy pesti tanítónőképző növendékei. Ma hálásan gondolok Schneider Fánira, mert arra kényszerített, hogy gondolkodjam, mit kellene itt tenni.” (Kodály)

értékes és értéktelen megkülönböztetésének képességére nevel (az előzőhöz kapcsolódik): Ma is aktuális kérdés pl. kötelező olvasmányok: mi a fontos: megszerettetni könnyebben emészthető  könyvekkel az olvasást vagy keménydió klasszikusokkal foglalkozni?

gyermekközpontúság: olyan művek éneklése, amelyek „a gyermeklélekből, gyermekhangból indulnak ki” (Pünkösdölő: gyermekek adták elő a jelenetet a népi hagyomány szerint, mint egy gyermekjátékot, leírását lásd a végén)

a gyereknek csak a legjobbat adni, nem a silányat; őt felemelni, mert megvan benne a tehetség, és nem „lemenni kutyába”

– a kóruséneklés közösségformáló ereje; a közösség ereje, csapatszellem, csoportmunka, összetart(oz)ás érzésének megéreztetése,

e célból szükség van:

képzett, elhivatott tanerőre (pl. „aki déli harangszókor nem dobja vissza a maltert a vakolóládába”)

– és megfelelő színvonalú anyagra, amivel találkozhat a gyermek (ennek része Kodály gyermekkarai és a Pünkösdölő is, bár sokkal magasabb szinten)

Részletek a Gyermekkarokból

„Akinek nem mindegy, mi lesz itt a zenében egy-két emberöltő múlva, nem mehet el közömbösen az iskola mellett, amikor ének hallik ki belőle. Mit mond ez az ének? Nagyobbára ezt: »Nekünk így is jó! Kevés az idő, kevés a fizetés; az igazgató nem szereti a karéneket. Nekem semmi ambícióm, örülök, hogy élek…« Nem ez a szövege, mégis ez szól belőle mindennél hangosabban.”

„Ha belenézünk a tantervekbe, látjuk: alkotóik messze jártak a nevelés görög eszményétől, amely a zenének központi helyet juttatott. A gyakorlat pedig többnyire az előírt minimumot sem bírja megvalósítani. Az így nevelt gyermek aztán egész életében alig találkozik a zenével mint művészettel. (…) A nemesebb zenéről azt tudja: az valami fejtörő penzum, és »botfülű vagyok«-felkiáltással messze fut tőle.”

„Az a magyar társadalom, amely kitűnően ismeri a fajbor és a kocsisbor közti különbséget, zenei kocsisboron él.”

„A rossz ízlés rohamosan terjed. Ez a művészetben nem olyan ártatlan dolog, mint teszem az öltözködésben. Aki ízlés nélkül ruházkodik, testi épségét még nem veszélyezteti. De a művészetben a rossz ízlés valóságos lelki betegség, amely kiéget a lélekből minden fogékonyságot. Elzárja a remekművekkel való érintkezéstől s így a belőlük áradó éltető fluidumtól, amely nélkül a lélek sorvad, összezsugorodik, s az ember egész lénye sajátos bélyeget kap. Ez a betegség felnőttkorban gyógyíthatatlan. Itt csak – profilaxis használ. Az iskola dolga lenne megadni a védőoltást a métely ellen.”

„Mit kellene tenni? Az iskolában úgy tanítani az éneket és zenét, hogy ne gyötrelem, hanem gyönyörűség legyen a tanulónak, s egész életére beleoltsa a nemesebb zene szomját. Nem a fogalmi, racionális oldaláról kell megközelíteni. Nem algebrai jelek rendszerét, titkos írását egy, a gyermekre közömbös nyelvnek kell benne láttatni. A közvetlen megérzés útját kell egyengetni. Ha a legfogékonyabb korban, a hatodik és tizenhatodik év közt egyszer sem járja át a gyermeket a nagy zene éltető árama: akkor később már alig fog rajta. Sokszor egyetlen élmény egész életre megnyitja a fiatal lelket a zenének. Ezt az élményt nem lehet a véletlenre bízni: ezt megszerezni az iskola kötelessége.”

„Van-e jobb szemléltető eszköze a társadalmi szolidaritásnak, mint a kar [énekkar]? Sokan egyesülnek valaminek a megvalósítására, amit egyes ember, ha mégoly tehetséges, egymaga nem tud megvalósítani. Ahol mindenkinek a munkája egyaránt fontos, s ahol egyetlen ember hibája mindent elronthat.”

„A Wesselényi utcai fiúk [a fiúiskola kórustagjai] egyenkint bizonyára nem tudnak úgy énekelni, mint Gigli. De viszont Gigli egymaga nem tud úgy énekelni, olyan természetű hatást kelteni, mint ők százan együtt.” [Szintén 1929 tavaszán lépett fel először Budapesten a világhírű tenor, Gigli; ejtsd: dzsíji]

„Bármely iskola énekkara elérheti azt a színvonalat, amelyen alkalmassá válik az iskolán belüli nevelő szerepre. Egy lépéssel tovább: már a nyilvános zeneéletben is számottevő értéket jelenthet. A művészetnek ugyanis nem a technika a lényege, hanem a lélek. Mihelyt a lélek szabadon, akadályok nélkül közölheti magát, előáll a hiánytalan művészi hatás. Annyi technikát, amennyi a gyermeki lélek szabad megnyilatkozására elegendő, jó vezető alatt minden iskola könnyen elsajátíthat. (…) A tiszta lelkesedés, naiv ösztön, ami felnőtt művésznél ritka adomány: minden egészséges gyermekben megvan. (…) Tizenöt éven alul mindenki tehetségesebb, mint azon felül: csak a kivételes géniuszok fejlődnek mindig tovább. Kár elszalasztani ezt a tehetséges kort.”

„Sokkal fontosabb, ki az énektanár Kisvárdán, mint hogy ki az Opera igazgatója. Mert a rossz igazgató azonnal megbukik. (Néha még a jó is.) De a rossz tanár harminc éven át harminc évjáratból öli ki a zene szeretetét.”

„Vessünk véget annak a pedagógus-babonának, hogy tananyagnak csak valami higított művészetpótlék való. Éppen a legtisztább művészetnek nincs fogékonyabb, ösztönösebb megértője a gyermeknél. (…) Csakis művészi érték való a gyermeknek!”

„Eredeti műveket kell írni: szövegben, dallamban, színben a gyermeklélekből, gyermekhangból kiindulókat. Mutassuk meg a városi gyermekeknek a zengő Magyarországot! Hiszen alig tudja, hogy itt él. Hadd érezze meg: a »haza« nem az a néhány, neki semmitmondó frázis, amit vele daloltatnak, szavaltatnak, hanem pezsgő élet, színpompás őserdő, amibe ezer csáppal kapaszkodhatik. Akkor lesz majd csak igazán itthon.” [erre jó példa a Pünkösdölő]

„Hogy mindennek a gazdasági krízis az oka? Minden megjavul magától, csak a gazdaság jöjjön rendbe? Nem hiszem. A művészetnek megvannak a maga külön létfeltételei, a pénztől függetlenül. A nyomor talán gátolja a terjeszkedését, de a gazdagság nem mindig segíti elő. A pénz nem termel eszméket. Pénz volna itt elegendő, csak nem mindig arra fordítják, amire kellene. De éppen ami a legértékesebb: azt nem lehet pénzen venni. Nem az erszény, a lélek üressége a nagyobb baj.”

A Pünkösdölő

Kodály gyermekkarai közül a legterjedelmesebb, legnagyobb szabású és legösszetettebb darabja a Pünkösdölő: nyolc dallamot dolgoz fel benne Kodály (szövege: népi töredékek alapján), öt szakaszból áll, megszakítás nélkül kb. 10 perc, ami egy hangszer-kíséret nélkül kórusmű esetében nagyon hosszúnak számít, és óriási teljesítmény végigénekelni (általában elcsúszik, átcsúszik más hangnembe az emberi énekhang, ha nem szól mellett hangszer is, vagy ha nem halálbiztos az intonáció, a hangmagasságok megszólaltatása; a Pünkösdölő ezért már-már professzionális színvonalú kóruséneklést igényel.

A Pünkösdölő a youtube-on

A Pünkösdölő szövege (legendarium.eoldal.hu)

A népszokás rövid leírása (tankonyvtar.hu)

A népszokás leírása a Regélő folyóirat 1834/44. számában (357–359. oldal) (1MB)

A népszokás leírása a Magyar népköltési gyűjtemény 8. kötetében. Szerk.: Sebestyén Gyula, 1905. 136–146. oldal (Kodály ebből sok szöveget átvett.) (400kB)

Lásd még Dolinszky Miklós a Parlando folyóiratban megjelent írását: A Kodály-pedagógia

vissza a lap tetejére