Luciano Berio a 20-21. század európai avantgárd egyik legjelentősebb zeneszerzője; 1925-ben született, olyan neves kortársaival egy időben, mint Boulez, Ligeti, Kurtág, Stockhausen, Xenakis, Maderna és Nono. Bevallása szerint hermetikusan elzárt világból érkezett, Liguriából, az olasz riviéráról, a pesto hazájából, ahol a turizmus jelentős, de a kulturális élet nem. „A nagyvárosokban, Rómában, Milánóban vagy akár Párizsban felnőtt fiatalok könnyebben találtak utat európai gyökereikhez” – vallotta, így fiatalkorában nem Stravinsky, Schönberg vagy Bartók zenéjéhez, hanem a nyugat-európai zenei szcénát hozzájuk képest kevésbé meghatározó Casella, Pizzetti, Malipiero művészetéhez kapcsolódott.
A második világháborúban, 1944-ben bevonult katonának, de elhatározta, nem harcol a fasiszta hadseregben, hanem az első adandó alkalommal megszökik. Másképp alakultak a dolgok. Mint a Várnai Péter által készített, magyarul megjelent interjúkötetben mesélte, „akkora volt a fejetlenség, hogy már első nap élesre töltött puskát adtak a kezembe, pedig akkor láttam először fegyvert. A puska hibás volt, és miközben megpróbáltam megérteni a működését, felrobbant. Majdnem levitte a hüvelykujjamat és súlyosan megsebesítette a jobb kezemet. Kórházba kerültem, ahol hamarosan csontfertőzést kaptam. Orvosság híján három nehéz hónapig tartott a gyógyulásom; szerencsére végül is nem kellett amputálni az ujjamat. Elbocsátó igazolványt hamisítottam magamnak, így sikerült kijutnom a katonai kórházból.”
Berio 1945 őszén beiratkozott a milánói konzervatóriumba, de a sérülése miatt sem érezte magát hátrányban. Szabadon gondolkodott a zeneszerzésről, a zenészségről: „A zenét nem lehet »feldarabolni«. Én muzsikus vagyok. És ha valaki muzsikus, lehet, hogy komponálásra érez vágyat, lehet, hogy írni vagy beszélni akar a zenéről, vagy előadni akarja a zenét. (…) Annakidején én soha nem gondolkodtam azon, hogy zeneszerző leszek-e vagy zongoraművész. Órákat töltöttem a hangszer mellett, de megpróbálkoztam a komponálással is. A zenével mint összességgel foglalkoztam.” A háború után alkalmi munkákból élt, operákat vezényelt vidéki zenekarok élén, zenekari üstdobosként dolgozott és énekeseket kísért zongorán, korrepetitorként. Ekkor ismerte meg első feleségét, a zeneszerzők sorát megihlető Cathy Berberian, örmény származású amerikai mezzoszopránt, akivel 1950-ben házasságot kötött. Két évvel később, a Koussevitzky-alapítvány ösztöndíjával Tanglewoodban tanulhatott Luigi Dallapiccola vezetésével, valamint az ötvenes években, az ő jelenlétében több alkalommal is bemutatták új darabjait a ma már zenetörténeti jelentőségű darmstadti nyár zenei kurzusokon. Számos pályatársához hasonlóan őt is vonzalmába kerítette az elektronikus zene, barátjával, Bruno Madernával stúdiót alapított, újságot szerkesztett. 1960-tól bő egy évtizeden át az Egyesült Államokban élt és tanított rangos iskolákban, például Tanglewoodban, Californiában, a Juilliard Schoolban, 1964-ben elvált, és két évvel később feleségül vette Susan Oyama tudományfilozófust (Berberian továbbra is múzsája maradt). Bár tengerentúli tanítványai közé tartozott Louis Andriessen, Steve Reich, Luca Francesconi, valamint a legendás amerikai rock banda, a Grateful Dead egyik tagja is, az 1970-es évek elején a tanítás egyre terhesebbé vált számára; 1972-ben elvált második feleségétől is, és – már nemzetközileg elismert zeneszerzőként – visszakötözött Európába. Először hazájában élt, majd Párizsban, ahol 1974 és 1980 között a párizsi IRCAM elektroakusztikus részlegét vezette, 1977-ben feleségül vette az izraeli-olasz Talia Pecker zenetörténészt, 1987-ben Firenzében megalapította a Tempo Reale újzenei központot, életének utolsó évtizedében rangos díjakkal ismerték el munkásságát, 2003-ban hunyt el. Leghíresebb műve a Sequenza-sorozat mintegy öt évtized alatt komponált tizennégy darabja, amelyekben egy-egy hangszer lehetőségeit aknázza ki. Szintén emblematikus kompozíciója az 1968–69-ben, a New York-i Filharmonikusok megrendelésére írt Sinfonia.

Témák szerint fejezetekre osztott interjúkötet (csak a kiadás idejéig nyomon követve a szerzői életművet):
Varga Bálint András: Beszélgetések Luciano Berióval (Zeneműkiadó, 1981)
A Harvard Egyetemen 1993–1994-ben tartott előadásainak szövege (angol nyelven):
Remembering the Future (Harvard University Press, 2006)