Vokális művek

Életművének nagy része vokális kompozíció, de csak kevés került be a korabeli német kéziratos gyűjteményekbe, ezért egészen a 20. századig elsősorban billentyűs szerzőnek tartották. Egyházi zenéje jelentős, stílusa nem haladó, hanem inkább konzervatív szellemiségű, összefoglaló jellegű.

Több mint 100 vokális műve maradt fent, mely számos stílust felölel, illetve orgonazene, amely korálfeldolgozás vagy többrészes forma; fennmaradt műveinek csak kis része kamarazene, azonban ez a 14 kamaraszonáta azon kevés műve közé tartozik, amely megjelent életében nyomtatásban (op. 1 és op. 2 jelzéssel). Sok műve elveszett. Az oratóriumaihoz készült librettók fennmaradtak ugyan, de a kották nem, ami azért is sajnálatos, mert német oratóriumai Bach és Telemann számára mintát jelentettek. További bizonyítéka Buxtehude elveszett műveinek egy nemrég felfedezett kottakatalógus egy 1695-ben Lübeckben rendezett árverésről.

Buxtehude vokális műveinek két legfontosabb forrása Gustaf Düben gyűjteménye és az úgynevezett Lübecki tabulatúra (A373). Az előbbiben a német barokk zene olyan művei vannak, amelyek sehol máshol nem találhatók meg, több kéziratot tartalmaz német orgonatabulatúra-, illetve partitúra lejegyzésben; mindkét gyűjteményt valószínűleg Buxtehude életében és az ő engedélyével állították össze. Orgonaműveinek egyetlen forrását csupán zeneszerzők által készített másolatok jelentik: korál-feldolgozások főleg Johann Gottfried Walther másolataiban maradtak fent, a szabad kompozíciók (nem feldolgozások) pedig Gottfried Lindemann és mások másolataiban. Johann Christoph Bach kézirata különösen jelentős, mert ebben maradt fent Buxtehude ma ismert három „ostinato kompozíciója”: két chaconne BuxWV 159, 160  és egy passacaglia (BuxWV 161), illetve a C-dúr prelúdium és chaconne (BuxWV 137). Bár Buxtehude maga valószínűleg orgonatabulatúrában jegyezte le műveit, a másolatok többsége a ma hagyományos kottaírással maradt fent.

Billentyűs művek

Prelúdiumok és toccaták

19 orgonaprelúdiuma a 17. századi billentyűs irodalom legfontosabb alkotásai közé tartozik. Többrészes kompozíciók, amelyekben a szabad, rögtönzésszerű részek váltakoznak a szigorúan ellenpontozó, polifon szakaszokkal. Ezek a kompozíciók Nicolaus Bruhns műveivel együtt az észak-német orgonaiskola prelúdiumművészetének csúcsát jelentik, és az úgynevezett stylus phantasticus típusba tartoznak. Bachra óriási hatással voltak ezek a művek, prelúdiumaiban, toccatáiban, orgonafúgáiban nemegyszer hasonló technikákat alkalmaz.

A prelúdiumok változatos stílusúak és szerkesztésűek, nincs köztük két egyforma, szövésmódjukat tekintve rögtönzés- vagy fúgaszerűek, szerkezetük általában ilyen: bevezető szakasz – fúga – utójáték, de ez a séma gyakran bővül. Fúgaszakaszból több is lehet, ezeket toccataszerű vagy akkordikus részek választják el egymástól. A C-dúr prelúdium és chaconne (BuxWV 137), valamint a g-moll prelúdium (BuxWV 148) önálló chaconne-részt tartalmaz, fugatós, toccataszerű szakaszokkal; az E-dúr prelúdium (BuxWV 141) két fúgát tartalmaz, valamint imitációs és akkordikus részeket; az F-dúr prelúdium (BuxWV 144) pedig csak rövid, rögtönzésszerű bevezetőből és hosszú fúgából áll. A szakaszok különválhatnak vagy össze is mosódhatnak folyamatukban. Legalább háromszólamúak, sok négyszólamú résszel, de alkalmanként ötszólamúak is lehetnek. A BuxWV 150 jelzésű g-moll prelúdium híres példa, mert ötszólamú, és ebből két szólamot a pedál(!) játszik.

Buxtehude rögtönzésszerű vagy szakaszos tagolású egyéb műve, például toccata és praeambulum – ezek szerkezetükben, technikájukban mind hasonlítanak a prelúdiumokra, azzal a különbséggel, hogy nem mindegyikben található pedálszólam vagy csak visszafogott pedálhasználat jellemzi, például hosszú orgonapont formájában. A korban ritkán előforduló hangneme miatt különleges példa a fisz-moll prelúdium (BuxWV 146), ezt a művet valószínűleg magának írta Buxtehude, és megvolt a sajátos hangolási módja, amivel tudta használni a hangszert ebben a középhangos temperálásban ritkán használatos hangnemben. (Forrás: Wikipedia)

További billentyűs műfajok (szerkesztés alatt):
Korálfeldolgozások
Ostinato-darabok
Egyéb billentyűs művek

Stylus fantasticus: Orgonazene, toccaták, fantáziák, Claudio Merulo (1533–1604) itáliai orgonistától, a velencei Szent Márk székesegyház orgonistájának zenéjéig megy vissza ez a stílusmegjelölés. Később Rómában Girolamo Frescobaldi, majd német tanítványa, Froberger vitte tovább északra. De iItáliai és német zenészek között amúgy is folyamatos volt a tapasztalatcsere: olaszok mentek Bajoroszágba és Szászországba, németek mentek Itáliába (pl. Hans Leo Hassler és Heinrich Schütz). A tudós, feltaláló és elméletíró Athanasius Kircher így írja le a stylus fantasticust Musurgia Universalis című könyvében:

„Főleg hangszerekhez kapcsolódik. A legszabadabb és legkötetlenebb módja a komponálásnak, semmihez nem kötődik, sem szavakhoz, sem már meglévő dallamhoz; arra jött létre, hogy az alkotó zseni megmutatkozhasson, és hogy a zseniális harmonikus frázisok és fúgák rejtett harmóniai rendszerét megtanítsa.”

A stílus improvizációhoz kötődik, de rövid kontrasztáló epizódok jellemzik, szabad forma, mint a bécsi klasszikus fantázia. (Ausztriában a hegedűvirtuóz Heinrich Ignaz Biber és az idősebb Johann Heinrich Schmelzer alkotott ebben a stílusban.)

Abendmusik (esti zene): esti koncert, legtöbbször templomban előadva. Tunder működése (1641–1667) alatt alakult ki ez a hagyomány a lübecki Mária-templomban, helyi üzletemberek finanszírozták, a közönségnek ingyenes volt, orgonazene vagy sokféle vokális zene szólt. Buxtehude működése alatt a karácsony előtti öt vasárnap rendezték meg ezeket; Buxtehude és utódai ötrészes oratóriumokat írtak ezeken a vasárnapokon előadandók.