Élete

Bajorországban született, de mivel apja erdész volt, és rendszeresen tovább kellett állnia, amikor ő tizenhárom éves volt, a családja Csehországba, Eisenbergbe költözött, apja itt főerdész lett. (Nem tudni, mi volt az anyanyelve, a cseh vagy a német. Későbbi pártfogoltja, Antonio Salieri úgy emlékezett, hogy csak nehezen fejezte ki magát németül.) Nagyjából ugyanebben az időben Gluck elhagyta családját – talán azért, mert apja nem támogatta zenei tanulmányait –, és Prágába ment, ahol élénk zenei élet folyt. A Prágai Egyetemen nem fejezte be tanulmányait. Az ezt követő körülbelül tíz évről nincs adatunk, mit csinált, merre járt. 1734 körül Bécsbe került, itt ugyanaz a Lobkowitz herceg foglalkoztatta, akinek vidéki birtokán apja is dolgozott. A Lobkowitz család mutatta be egy milánói zenekedvelő nemesnek, Antonio Maria Melzinek, aki szerződtette Gluckot zenekari zenésznek.

A hatvanöt éves Melzi feleségül vette a tizenhat éves Harrachi grófnőt, és Milánóba utazott Gluckkal együtt 1737-ben. Itt megismerte a híres Sammartinit, és itt írta meg és mutatták be első operáját, majd később többet is írt itt.

1745 és 1752 között sokat utazott, először Londonba, mert itt rendeltek tőle operát, megismerkedett Handellel is. Majd egy Drezda melletti városba utazott, hogy operát írjon egy hercegi kettős esküvőre egy olasz operatársulat számára, akikkel a következő években együtt dolgozott. Innen Bécsbe hívták, írjon operát Mária Terézia születésnapi ünnepségére. Szakított a társulattal, és Prágába ment, 1750 szeptemberében, tehát harminchat évesen megházasodott, feleségül vette egy régen halott gazdag bécsi kereskedő tizennyolc éves lányát, és császári Kapellmeister (udvari zeneszerző) lett Bécsben. 1752-ben a nápolyi király rendelt tőle operát. Végül Bécsben telepedett le, itt megkapta a pápai arany sarkantyú rend lovagja címet. Már nem csak opera seriákat írt, hanem vígoperákat is. Mária Antoinette-et tanított, ő általa kapott megrendelést, sőt szerződést kötöttek vele több opera megírására 1774-ben Párizsban. Ugyanebben az évben visszatért Bécsbe, ahol császári udvari zeneszerzőnek nevezték ki a kapellmeisteri cím helyett. A következő években Bécs és Párizs között ingázott, 1779-ben súlyosan megbetegedett, és elhatározta, Bécsben marad.

Főbb művei

Operáiról nevezetes, legjelentősebb operái:
  • Orfeo ed Euridice (Orfeusz és Eurüdiké; bemutató: 1762, Bécs, Mária Terézia császárnő jelenlétében, kasztrált férfi énekessel, olasz nyelven; átdolgozott bemutató, francia nyelven: Párizs, 1774, tenor férfi énekessel.
  • Alceste (Alkésztisz; bem.: 1767, Bécs, olasz nyelven; 1776, Párizs, francia nyelven)
  • Iphigénia Auliszban (1774, Párizs)
  • Iphigénia Tuariszban (1779, Párizs, franciául; 1781, Bécs, németül[!], Singspiel)

Operareformja

Gluck új alapokra helyezte az opera műfajt, a bonyolult barokk örökség után a felvilágosodás “nemes egyszerűség”-elvének jegyében racionalizálta a műfajt, megtisztította a felesleges – nem a cselekményt és a zenei kifejezést szolgáló – elemektől. Az Alceste partitúráját 1769-ben jelentették meg Bécsben; ennek a kottának az elejére Gluck aláírásával, de valószínűleg a szövegíró Ranieri Calzabigi tollából ajánlás került, amely összefoglalja a reform főbb elemeit (az ajánlás szövegének magyar fordítását lásd lentebb).

Az operareform főbb pontjai:
  • a szöveg kifejezése szempontjából lényegtelen díszítések kiiktatása az áriákból
  • a hosszú és statikus da capo-áriák lecserélése olyan áriákra, amelyek kizárólag a cselekményt, az érzelemkifejezést és a szövegkifejezést szolgálják. Azoknak a díszítéseknek, futamoknak a kiiktatása, amelyeknek célja az énekes virtuozitásának bemutatása
  • a zene szolgálja a szöveget, és jelenítse meg a külső történetet és belső lelki folyamatokat
  • a zene kapcsolódjon a szereplők személyiségéhez, pillanatnyi lelkiállapotához
  • a recitativo secco helyett drámai felépítésű recitativo accompagnato
  • a kórus a görög drámákhoz hasonlóan aktív részese a cselekménynek
  • a nyitány nem független zenemű az opera előtt, hanem felvezeti az opera témáját, előkészíti a cselekményt

Az ajánlás olasz nyelvű szövege az 1769-es kiadásban (1MB)

Az ajánlás szövege magyarul:

Amikor elkezdtem dolgozni az Alceste-en, elhatároztam, hogy teljesen megtisztítom mindazoktól a túlkapásoktól, amelyek vagy az énekes hozzá nem értő hiúsága vagy a zeneszerző túlbuzgó tetszeni akarása miatt alakulhattak ki, és amelyek oly régóta eltorzítják az itáliai operát, és a legnagyszerűbb és legszebb előadásokat a legbutábbakká és legunalmasabbakká tette.
Azt kezdeményeztem, hogy a zenét visszakényszerítem igazi szerepébe, hogy a szöveg kifejezését és a történet helyzeteit szolgálja, anélkül, hogy megszakítaná a cselekményt vagy lehűtené azt haszontalan, felesleges díszítésekkel. Mert hajlandó vagyok azt hinni, olyannak kell lennie, mint amilyen az élénk színezés és a fények–árnyékok jól megválasztott árnyalatai egy jó, helyes arányú rajzon, kiemelve alakjait, körvonalainak megváltoztatása nélkül. Emiatt nem tehetem meg egy színésszel, hogy a felhevült dialógus közepén megállítsam, hogy kivárja az unalmas ritornellót [zenekari bevezetést] vagy megállítsam énekét egy szó közepi tetszetős magánhangzón, vagy akár azért, mert meg akarnám mutatni szép hangjának fürgeségét hosszadalmas futammal, vagy azért, hogy időt a nyerjen a zenekarral, amíg levegőt vesz cadenzához. Nem tartottam szükségesnek, hogy átrohanjak egy ária második szakaszán, melynek szövege talán érzelmesebb és jelentősebb, csak azért, hogy legyen időm négyszer elismételni az első szövegét;* vagy azért, hogy egy áriát ott fejezzek be, ahol szövegileg az értelmetlen, csak azért, hogy lehetőséget adjak az énekesnek megmutatni hóbortos képességét egy szakasz különböző módon variált ismételgetésére. Röviden: törekedtem száműzni mindezen túlkapásokat, melyek ellen a józan ész és a ráció oly sokáig hiába tiltakozott.
Az az ötletem támadt, hogy jó volna, ha a nyitány felkészítené a közönséget a színpadon megjelenítendő eseményekre, hogy úgymond, elhelyezze a témát; hogy a hangszeres zene közbevetését az érzelmeknek kellene alárendelni, és azokat kellene tükröznie, nem pedig erőszakkal feldarabolni a párbeszédet recitativókra és áriákra, és a mondatokból húspépet csinálni, vagy a rossz pillanatban megszakítani a cselekmény lendületét és hevességét.
Azt is elképzeltem továbbá, hogy legnagyobb munkám a szép egyszerűség keresése kell, hogy legyen, így elkerültem, hogy halmozzam a bonyodalmakat a jól érthetőség rovására. Nem becsültem le bizonyos újítások felfedezését, ha a helyzet és a kifejezés természetes szüksége igényelt azokat; és nincs olyan szent szabály, amelyet szándékosan ne áldoztam volna fel a hatás kedvéért.
Ezek az elveim. Szerencsére a szövegkönyv csodálatosan illeszkedett elképzelésemhez, mert benne az ünnepelt író új vázat képzelt el a drámához, felváltva a cirkalmas leírásokat, felesleges metaforákat, a száraz, bölcselkedő moralizálást a szívből jövő nyelvezetre, erős érzelmekre, izgalmas helyzetekre és végtelenül színes előadásra. A siker igazolta elveimet, és egy ilyen felvilágosult város [Bécs] általános elismerése világosan megmutatta, hogy a Szép nagyszerű feltétele az egyszerűség, igazság, természetesség minden műalkotásban.

*A „da capo”-ária ABA (visszatéréses) szerkezetű. Az első szakaszban rendszerint kétszer hangzott el a szöveg, tehát a középrész utáni visszatérés révén összesen négyszer.

(Forrás: Weiss, Taruskin: Music in the Western World [szöveggyűjtemény], Schirmer, 1984; 301-302. oldal)

Gluck: Orfeusz és Eurüdiké – a párizsi változat magyar felirattal, Gluck elveit tükröző, de 21. századi módon minimalista rendezésében.(Robert Wilson, 2009)

vissza a lap tetejére