Bevezetés

„A nem radikális művészet mindig középszerű művészet:
jó művésznek nincs más esélye, mint hogy igazat mondjon,
és az igazat radikálisan mondja.” (
Kertész Imre: Gályanapló)

Beethoven három alkotói korszaka

Beethoven életművét három korszakra szokás osztani. Ez az elgondolás a 19. század első feléből származik, amikor szívesen tagolták úgy alkotók életműveit, mintha az emberi életet akarnák szakaszolni: ifjúkor–férfikor–idős kor. (Érdekes módon Beethoven esetében a korszakhatárok mindig valamilyen személyes válsághoz kapcsolódnak.) Leegyszerűsítő azonban a három korszak elmélete, hiszen Beethoven esetében az életmű fokozatos, észrevétlen változások egymásutánja, nem lehet határozott választóvonalat húzni egyes korszakok között, Beethovent egy-egy gondolat egész életén át foglalkoztatta (például a Kilencedik szimfóniában végső formát nyert Schiller-költemény megzenésítése), vázlatfüzeteiben nem egy esetben egymástól időben távol eső kompozíciók témái kerültek egymás mellé. Beethoven ugyanakkor kísérletező zeneszerző volt, aki mindig újabb és újabb ötleteket valósított meg, nincs két egyforma műve, például a kilenc szimfónia mindegyike élesen különbözik egymástól; fantáziája, kísérletező kedve, merészsége és újító szelleme érdekes módon süketségével kapott új erőre, talán azelőtt soha nem tapasztalt módon. A korszakolás egy ilyen sokszínű egyéniség esetében azért is leegyszerűsítő, mert egy bizonyos időszak kompozícióit nem csupán egyetlen hangvétel, stílus jellemzi. Az 1. korszak például bonni tanulóévekre és az első tíz, már érett alkotásokat hozó bécsi évre tagolható, a kettő között óriási a távolság; a középső korszakot pedig legtöbbször hősinek nevezik az akkor keletkezett hősi tematikájú művek miatt, de ugyanebben a korszakban keletkeztek kevésbé szélsőséges, szelíd, más esztétikai ideálokat követő művek is. Az érzékenyebb zenetörténészek négy vagy hat szakaszra osztják fel Beethoven életművét, a három korszakot két-két alkorszakra bontva. Mégis ajánlatos a három korszak beosztásánál maradni, mert ez jelentősen megkönnyíti a gazdag életműben tájékozódást.

Első korszak: a Bonnban töltött évek és az első tíz bécsi év összevonva (1802-ig, heiligenstadti végrendelet jelezte válság; 1–2. szimfónia). Stílusát erős Haydn-hatás jellemzi, de egyedi nyelvezetének jelei már egyértelműek.

Középső korszak, amelyet „hősi”-nek is neveznek olyan emblematikus művek miatt, mint a 3. és az 5. szimfónia, vagy az Egmont-nyitány és a Coriolan-nyitány). Ugyanakkor olyan szelídebb, a harcias hangvételhez nem kapcsolódó alkotások is ekkor keletkeztek, mint a G-dúr zongoraverseny, a Hegedűverseny vagy a 4. szimfónia. Az önálló, egyedi hang megtalálása jellemzi ezt a korszakot, a Haydntól és a bécsi klasszika stílusától elszakadás.

Kései korszak (életében ez az unokaöccséért vívott gyámsági harc és a meghiúsult házassági kísérlet időszaka); zeneileg a romantika előlegzését jelenti, a klasszikától formailag is elszakadást, valamint nyelvezetben, esztétikai elképzelésekben új hagyományok teremtését.

Életművének legjelentősebb, egész életét végigkísérő három műfaja:

szimfónia (9 mű)
zongoraszonáta (32 mű)
vonósnégyes (16 mű),

de írt kamaraszonátákat (hegedű–zongora-szonáta [10 mű]), dalokat pl. a A távoli kedveshez című dalciklust, számos variációt (pl. Eroica-variációk, Diabelli-variációk), misét (pl. Missa solemnis), amelyek az életmű és műfajtörténet szempontjából is kiemelkedő, korszakos jelentőségű alkotások.

Az első korszak bonni évei

Az első alkotói korszak két szakaszra tagolható: a bonni gyermekkori-fiatalkori évekre és a bécsi évekre.

Bár nem ismerhette személyesen, Beethoven életében nagyapja fontos személy: szintén Ludwig van Beethovennek hívták, eredetileg Lodewijk van Beethovennek, mert Németalföldön, a mai Belgiumban található Mechelenben született 1712-ben, és csak később németesítette. Gyönyörű hangja volt, tenor énekesként és városi zenészként szolgált Leuvenben (1731), majd 1732-ben Liège-ben szolgált már mint basszus énekes. Miután 1733-ban a bajor választófejedelem (egyben kölni hercegérsek) hallotta őt, meghívta magához énekesnek és zenészhez, de csak akkor lett udvari karmester (a legmagasabb rangú muzsikus), amikor meghalt a hercegérsek, és Miksa Frigyes lett az új fejdelem, 1761-ben. Udvari zeneigazgatóként és megbecsült muzsikusként élt 1773-ban bekövetkezett haláláig. Emellett borkereskedelemmel is foglalkozott: rajnai és moseli borokat vitt Németalföldre. Nem valószínű, hogy ezzel összefügg, de felesége, Beethoven apai nagyanyja alkoholista lett, és 1775-es haláláig egy orvosi klinikán élt. Fiuk, Beethoven apja, Johann van Beethoven is alkoholista lett. Beethoven egész életében tisztelettel gondolt nagyapjára, portréját mindig kitette szobája falára, akárhová is költözött. Az, hogy ugyanazt a nevet kapta, mint elismert nagyapja, ómenként is értelmezhető, és talán küldetéstudatát is erősítette fiatal éveiben.

Apja, Johann van Beethoven (1740–1792) szintén a bonni udvarban szolgált 1764-től tenor énekesként, de hegedű- és zongoraórákat is adott. 1767-ben vette el a trieri hercegérsek főszakácsának lányát (Maria Magdalena Keverich, 1746–1787); hét gyermekük született, közülük három érte meg a felnőttkort, a legidősebb volt Ludwig van Beethoven, aki 1770 decemberében született. Apja (Leopold Mozart nyomdokán) csodagyereket akart faragni belőle, valószínűleg rendszeresen verte is. Alkoholista életmódja felesége halála után még mélyebbre húzta a családot. Beethovent több városi zenész is tanította, de a legfontosabb közülük Christian Gottlob Neefe, akit 1779-ben neveztek ki udvari orgonistának Bonnban, és segítette Beethovent első műveinek megírásában. Beethoven 1781-ben fizetés nélküli udvari orgonista lett Neefe mellett, majd 1784-ben rendes fizetéssel orgonista. A Beethovent nagyvonalúan támogató bonni választófejedelem fizetett a zeneszerző útját Bécsbe, 1786 decemberében, ahová azért ment, hogy Mozarttól tanuljon. Anyja betegségének hírére azonban a tervezett idő előtt, pár hónap után (1787 májusában) visszatért Bonnba, anyja nem sokkal később, júliusban meghalt.

Tizenhat évesen a család fenntartója lett: zenészként dolgozott, hogy a családi egzisztenciát veszélyeztető életmódot folytató apja mellett el tudja tartani két öccsét, akik közül Kaspar Karl (1774–1815) később fontos szerepet töltött be életében. Pár évvel később, 1792-ben újra elhatározta, hogy Bécsbe megy, ezúttal Haydntól akart tanulni (Mozart már nem élt). Apja három hónappal később meghal.

A bonni években Neefe szakmailag segítette Beethovent, de anyagilag többen is, például maga a választófejedelem, aki az ő szolgálatában álló apja fizetésének a felét Beethovennek juttatta, hogy ne igya el. Ekkortól támogatja a zeneszerzőt első jelentős arisztokrata támogatója, Waldstein gróf is, akitől fennmaradt egy híressé vált bejegyzés a Bécsbe induló Beethoven emlékkönyvében, 1792. október 29-i dátummal:

„Kedves Beethoven! Ön most rég áhított vágyát váltja valóra. Mozart géniusza még gyászol, siratja neveltjének halálát. A kimeríthetetlen Haydn útján menedékre talált ugyan, de igazi teendőre nem; Haydn útján még egyszer egyesülni vágyik valakivel. S ez az, amit Ön lankadatlan szorgalom árán megszerezhet: Mozart szellemét Haydn kezéből! Igaz barátja: Waldstein”

Talán a nehéz gyermekkor a kulcs ahhoz, hogy megértsük, Beethoven stílusa sokszor miért olyan nyers, lázadó, harcias, a Haydnénál–Mozarténál jóval nyersebb – mondhatni: udvariatlan, szókimondóan, sokszor eleganciát nélkülözően őszinte. Nem köntörfalaz, hanem mindig a legegyszerűbb megfogalmazásra törekszik, vállalva a szélsőséges gesztusokat is, akkor is, ha megbotránkoztat. Témái jóval egyszerűbbek Mozartéinál, nagyobb, olykor szélsőséges gesztusokkal él, mondhatni vastagabb ecsetvonásokkal dolgozik. Már legkorábbi műveiben is fel-feltűnik ez a nyerseség, a kifinomultság helyett a robusztus hangzásformák, az ékesszóló, elokvens fogalmazásmód helyett az elemi egyszerűségre törekvés.

Beethoven kompozíciói a bonni évekből:

Gyermekkori kompozíciók (1780-as évek közepe)
– 9 variáció Dressler indulójára, WoO 63 (1783; ez első, nyomtatásban megjelent kompozíciója)
– Három szonáta, WoO 47 (1782–83; úgynevezett „Kurfürsten”-szonáták, Miksa Frigyes választófejedelemnek ajánlott három zongoraszonáta, közülük az egyik az első „nagy”, már opuszszámmal ellátott zongoraszonáta hangnemében, f-mollban íródott)
– 3 zongoranégyes WoO 36 (1785)

Ifjúkori kompozíciók (1790 körül)
– 24 variáció zongorára, Righini Venni amore kezdetű ariettájának témájára, WoO 65 (1791)
– Kantáta II. József császár halálára WoO 87 (1790; ennek első, gyászos hangvételű tétele az érett, komoly hangvételű c-moll műveket előlegezi, az egész zenekar által megszólaltatott, drámai forte C kezdőhanggal. A második tétel mintha a 9. szimfóniája fináléjának előképe lenne; 4. tétele (ária „és az emberek kiléptek a fényre” szöveggel) a Fidelio opera rabok kórusának előlegezése.
– Kantáta II. Lipót beiktatására, WoO 88 (1790)
– Musik zu einem Ritter Balett (Zene egy lovasbaletthez, 1790), WoO 1 – (nagyon egyszerű, nem túl érdekes zene)
– Rondo a capriccioso (vagy: Alla ingharese quasi un capriccio), op. 129. Ötperces, magyaros stílusú zongoramű, amelyet Anton Diabelli fejezett be Beethoven halála után, és adta neki a szerencsétlen „Bosszankodás az elvesztett garas miatt” címet; emiatt a magas sorszám, de 1795 és 1798 között keletkezhetett.

Az első korszak bécsi évei (1792–1802)

Beethoven azért utazott Bécsbe, hogy ismertté tegye a nevét, elindítsa karrierjét (egyelőre zongoristaként), illetve, hogy Haydntól vegyen zeneszerzés-órákat. Végül egész életét itt élte le. Mozart tíz évvel őelőtte nem tudott érvényesülni a zenei világ akkori fővárosában – bele is halt –, de Beethovennek három okból könnyebb dolga volt:

  • Az őt Bonnban támogató választófejedelem, az 1784-ben trónra került Miksa Ferenc a Bécsben székelő II. Ferenc császár unokaöccse volt, így az uralkodó legszorosabb körébe tartozó személytől vihetett magával ajánlólevelet.
  • az arisztokrácián és a császári unokaöcsön kívül is befolyásos emberek támogatták bonni éveiben, viszonzásul szívesen kiszolgálta a hatalmat, olyan alkalmi művekkel, mint például a két kantáta az elhunyt és az új császár tiszteletére, vagy a porosz király számára csellóra írt művekkel. A bonni arisztokrata támogatói kör legjelentősebb tagja Waldstein gróf Bécsben született, így rendelkezett ottani szoros kapcsolatokkal, magas rangú tisztviselőként szolgált a császár unokaöccsének bonni udvarában. (Ekkorra, 1791 augusztusában már véget ért a négy évig tartó Habsburg–török háború, ami közrejátszhatott abban, hogy a császár és az arisztokrácia nem tudta Mozartot kellőképpen támogatni anyagilag.)
  • A kor egyik zeneszerzőjének, Haydnnak a tanítványának nevezheti magát, noha kapcsolatuk nem volt felhőtlen (lásd lentebb)

Beethoven szalonokban adott estélyeken, hamar meghódította a bécsi közönséget, zongoraművek előadásával és főleg rögtönzéseivel. Mindenki erről beszélt az estély másnapján, hamar híre ment a rendkívüli képességekkel bíró fiatalembernek, aki ekkor ötletes, művészi magasságú rögtönzéseivel is levette lábáról közönségét.  Akkoriban a rendszeres nyilvános koncertek Bécsben még nem voltak olyan elterjedtek, mint Londonban és Párizsban; évente csak párat rendeztek, jótékony céllal, vagy egy-egy virtuóz tartott előfizetéses koncerteket (mint például Mozart az 1780-as években).

Beethovennek hamarosan alkalma nyílt széles közönség előtt is bemutatkozni. Első nagy nyilvános hangversenyét 1795. március 29-én tartotta a Burgtheaterben, mint zeneszerző és zongoravirtuóz: B-dúr zongoraversenyét játszotta (ezt korábban komponálta, mint a később 1. sorszámmal megjelent C-dúrt); a következő nap rögtönzött a közönségnek, 31-én pedig a Titusz kegyelme-opera felvonásközében egy Mozart-zongoraversenyt játszott.

Egy ideig szándékosan nem publikált Bécsben semmit; első, opusszámmal ellátott művének megjelentetését, az op. 1-et eseménynek szánta; három triót tartott erre méltónak 1795-ben. (Ettől függetlenül, két évvel korábban már megjelent egy hegedű–zongora-variációsorozata Mozart Figaro házassága-operájának egyik híres cavatinájára [WoO 40]). Ezt a három zongoratriót Lichnowsky hercegnek ajánlotta, és állítólag Haydn is elismerte értéküket, noha az 1. (c-moll) trió megjelentetéséről állítólag lebeszélte őt (más változat szerint később, Angliából visszatérve ismerte meg a műveket, és sajnálkozását fejezte ki a c-moll megjelenésén). Azonban épp a c-moll lett a legsikeresebb, Beethoven arra gyanakodott, Haydn csak rosszindulatból, féltékenységből akarta lebeszélni annak publikálásáról. re gyanakodott Haydn részéről. A három trió kiadásával sok pénzt keresett, a kottára 123-an fizettek rá elő, összesen 241 példányt megrendelve.

Az op. 2 számú három zongoraszonátát akkor jelentette meg Beethoven (1796. március), amikor Haydn visszatért Londonból, a sorozat ajánlása a „nagy öregnek” szól, de nem említi, hogy Haydn tanítványa lenne (állítólag ezt vallotta: igaz, hogy vett néhány órát Haydntól, de nem tanult tőle semmit). Haydn után a kor legnagyobb tekintélyének örvendő ellenpont-tanárától, Albrechtsbergertől vett órákat, nála megtanulta a többszólamú komponálásmód minden csínját-bínját. (Ez a tudás a kései művekben kerül majd előtérbe, szonáták, vonósnégyesek, szimfóniák összetett fúgáinak, fugatós szakaszainak komponálásakor.) Bécsbe érkezése után nem sokkal valószínűleg Salierinél is tanult, aki szívesen oktatott pénz szűkében élő muzsikusokat olasz nyelvű szövegek megzenésítésére.

Beethoven második nagy hangversenyét 1795. december 18-án tartotta egy Haydn szervezte hangversenyen, a műsoron többek között Haydn London számára írt utolsó három szimfóniája és Beethoven C-dúr zongoraversenye szerepelt. (Egyre növekvő népszerűségét jelzi, hogy nem sokkal korábban a Képzőművészek Nyugdíjegyesületének 1795. november 22-én a bécsi Redoutensaalban megrendezett báljára táncokat rendeltek tőle zenekarra; ez a két sorozat a 12 menüett, WoO 7 és a 12 német tánc, WoO 8.)

Beethoven két öccse is Bécsbe költözött: Karl 1794-ben, és zenetanításból élt, Nikolaus Johann pedig 1795-ben, és egy gyógyszertárban helyezkedett el. Beethoven még szélesebb körben meg akarta mutatni magát, ezért 1796 februárjában koncertkörútra indult: Prágában, majd Drezdában a szász választófejedelem előtt lépett fel, majd Berlinbe utazott, ahol egy hónapot töltött el. A porosz király előtt játszott többször is, például a király első csellistájával, Jean Louis Duport-ral zenélt, és adta elő ez alkalomra írt cselló–zongoraszonátáját (op. 5). Szintén a király előtti fellépésre született a 12 cselló–zongora-variáció, amelynek témája Handel Júdás Makkabeus című oratóriumában szereplő See the conqu’ring hero comes kezdetű ária: Nézd, jön a hódító hős – Beethoven a témaválasztással is bókolt a király előtt; említettük már két, császárokhoz kötődő korai kantátáját is – külön könyvek születtek a politikus Beethovenről, arról, műveivel hogyan „közlekedett” az arisztokrácia köreiben.

Bécsben eddig szinte csak kamarazene jelent meg tőle, viszont a zeneszerzők legkomolyabb mesterségbeli tudását feltételező vonósnégyes például sokáig nem, talán azért, mert nem tűnt észszerűnek figyelmet követelnie magának a világhírű Haydn 1793-ban és 1797-ben megjelent két újabb hatos kvartettsorozata mellett. A kvartettszerző Beethoven először az op. 18-as hat kvartettel lépett ki a nagyközönség elé, ezeket 1798–1800 közt írta, és 1801-ben jelentette meg.

Fontos, a professzionizmust jelző változás Beethoven munkamódszerében 1798 közepétől, hogy nem lapokra írja vázlatait, hanem vázlatfüzetekbe, amelyeket meg is őriz, akkor is, ha beteltek.

Első hangversenyét a saját javára 1800. április 2-án rendezte, a Burgtheaterben; óriási tőke kellett már akkor is egy koncert megrendezéséhez: kottákat másoltatni, hangszereket szállíttatni, közönséget szervezni, termet bérelni, de Beethoven ezt már megtehette. Műsoron szerepelt egy Mozart-szimfónia, részletek Haydn Teremtéséből, Beethoventől a frissen komponált, akkor még ki nem adott, Mária Terézia császárnénak ajánlott nagyszabású, mintegy háromnegyed órás, hattételes Esz-dúr szeptett (op. 20), továbbá az 1. szimfónia, a C-dúr vagy a B-dúr zongoraverseny, valamint rögtönzött is a zongora mellett. Két héttel később, 1800. április 18-án Budán lépett fel (akkoriban Buda és Pest még két külön város volt) a Giovanni Punto művésznevet viselő Johann Wentzel Stich cseh kürtössel, erre az alkalomra írt Beethoven egy könnyed hangvételű, de a zenetörténetben addig alighanem példa nélküli szonátát kürtre és zongorára (F-dúr, op. 17).

Fontos megbízást kapott 1800-ban: a császári udvari színház kérte fel balettzene komponálására a híres itáliai, de Bécsben alkalmazott balettmester, Salvator Vigano balettjéhez, a Prométheusz teremtményeihez. A produkció nagy sikert aratott, a bemutató után még húsz alkalommal játszották! Érdekesség, hogy a balettzene utolsó tételének kezdő szakaszát Beethoven átemelte a pár évvel későbbi 3. szimfónia fináléjába, valamint az op. 35 számú, úgynevezett Eroica-zongoravariációkba.

1799 végén jelent meg az egy évvel korábban komponált c-moll szonáta (op. 13), amely Beethoventől a Grande sonate pathétique (Nagy patetikus [fennkölt] szonáta) alcímet kapta. A mű újat hozott a zongoraszonáta műfaj történetében, amennyiben nagyszabású, komoly, súlyos hangvételű, nagyobb terjedelmű, nagyobb, már-már a szimfonikus zene dimenzióiban mozgó kompozíció.

Az első tíz bécsi év és egyben az első alkotói korszak végét jelzi Beethoven legmélyebb lelki válsága, amelynek dokumentuma az úgynevezett heiligenstadti végrendelet 1802-ből.

Az első korszak emblematikus kompozíciói

a) Zenekari művek

– 1. szimfónia, op. 21 (1800) – lassú bevezetés, mint Haydn kései szimfóniáinál; vaskos humor a 3. tételben, amelyet ugyan még menüettnek nevezett a szerző, de valójában a műveiben később megjelent Scherzo (olaszul: tréfa) típusába tartozik: rendkívül gyors, a hármas lüktetés eltűnik, egy ütem egy ütésnek felel meg, hirtelen dinamikai váltások; pezsgő-fortyogó negyedik tétel, megvárakoztató lassú bevezetéssel. Az első kiadás kottája (London).
– 2. szimfónia, op. 36 (1802)
– C-dúr zongoraverseny, op. 15
– B-dúr zongoraverseny, op. 19 (1795) – ez lett a 2. számú, mert a C-dúr előbb jelent meg nyomtatásban
– Két románc hegedűre és zenekarra (nagyon szép, lírai zenék), G-dúr, op. 40 (1802); F-dúr, op. 50 (1798)
– c-moll zongoraverseny, op. 37 (1800): drámai első tétel (lásd K. 491 számú Mozart c-moll zongoraversenyét), elégikus, éneklő második tétel az alaphangnemtől távoli E-dúrban.

b) Kamarazene

– Három zongorástrió, op. 1
– Hat vonósnégyes, op. 18
– F-dúr hegedű–zongora-szonáta („Tavaszi”), op. 24 (1801)

c) Zongorazene

– Három zongoraszonáta Haydnnak ajánlva, op. 2 (1796). Az első az f-moll, amelyben az első tétel főtémája a mozarti “rakétatéma”: felfelé törő hármashangzat-felbontás. Az első kiadás kottája.
– c-moll szonáta („pathétique”), op. 13 (1799) – lassú, súlyos, drámai bevezetéssel, éneklő, a romantikát előlegező, „dal szöveg nélkül” típusú lassú tétellel, a korszakra jellemző c-moll típusú rondó szerkezetű zárótétellel. Modern kiadású kotta
– Asz-dúr zongoraszonáta, op. 26 (1801) – „Gyászinduló egy hős halálára” feliratú, asz-moll (!) hangnemű lassú tétellel (amelyet Ferdinando Paer Achilleus című, 1801-ben készült operájának c-moll gyászindulójával hozott kapcsolatba Karl Czerny és Ferdinand Ries, továbbá a 3. szimfóniabeli gyászinduló elődjének tekinthető
– cisz-moll szonáta, op. 27, no. 2 (1801) – Sonata quasi una fantasia alcímmel, három, egymás után szünet nélkül következő tétellel, lassú első tétellel, amelynek különleges előadói utasítása: Si deve suonare tutto questo pezzo delicatissimamente e senza sordino (Az egész tételt rendkívül érzékenyen kell megszólaltatni, tompítópedál nélkül). A „Holdfény-szonáta” elnevezés Ludwig Rellstab író-költőhöz kötődik, aki 1832-ben az első tétel keltette érzést ahhoz kapcsolta, ahogyan a holdvilág tükröződik a Lucerni-tavon.

 

Beethoven pártfogói

Beethoven azon kevés zeneszerzők egyike, akik mai kifejezéssel szabadúszóként alkottak, tehát nem álltak senkinek az alkalmazásában, hanem alkalmi munkákból, mecénások támogatásából tartották fenn magukat. Bár nem tűrte az egyenlőtlenséget, szókimondó volt, néha tiszteletlenül viselkedett, nem érdekelte az etikett, számos arisztokrata művészetpártoló támogatta.

Rudolf főherceg (1803-tól)

II. Lipót császár legkisebb fia, magas rangú uralkodói méltóság, tizennyolc évvel volt fiatalabb, mint Beethoven, akivel 1803-4 körül ismerkedett meg Bécsben, zongoraórákat és zeneszerzés-órákat vett tőle, később barátok lettek, 1824-ig személyes kapcsolatban maradtak. Beethoven valamennyi támogatója közül neki ajánlotta a legtöbb kompozíciót, összesen tizennégyet, köztük életművének több fő darabját, ő volt Beethoven legmagasabb rangú tanítványa és támogatója.

Firenzében született, kétéves volt, amikor 1790-ben apja megörökölte a császári trónt, és családjával együtt Bécsbe költözött. Négyévesen mindkét szülőjét elveszítette, így elsőszülött bátyja, Ferenc lett az uralkodó (II. Ferenc néven német-római, 1804-től I. Ferenc néven osztrák császár, 1835-ig uralkodott, magyar királyként is).

Rudolf főherceg 1805-ben egyházi pályára lépett. 1819-ben bíborossá avatták, majd Olmütz hercegérseke lett, 1820-ban a pápa bíborosi rangra emelte. Amikor a császári családnak el kellett hagynia Bécset a napóleoni seregek ostroma miatt, Rudolf is elutazott, ennek a búcsúnak állított emléket Beethoven a Les adieux szonátával – az első kiadáshoz ezt az alcímet fűzte: „Császári főméltósága, Rudolf főherceg távozására, csodálattal”. A Missa solemnis Rudolf olmützi érseki tisztségbe való beiktatási ünnepségére készült volna, de a sok közbejött munka Beethoven csak később fejezte be, végül 1824-ben mutatták be Bécsben és Szentpétervárott.

A Rudolf főhercegnek ajánlott kompozíciók:
G-dúr zongoraverseny, op. 58
Esz-dúr zongoraverseny, op. 73
Esz-dúr („Les adieux”) szonáta, op. 81a
G-dúr hegedű–zongora-szonáta, op. 96
B-dúr („Erzherzog”) trió, op. 97
B-dúr („Hammerklavier”) szonáta, op. 106
c-moll szonáta, op. 111
Nagy fúga, op. 133
Missa Solemnis, op. 123

Karl Lichnowsky herceg (1796–1806)

Beethoven bécsi éveinek egyik első és egyik legjelentősebb arisztokrata támogatója. 1776 és 1782 között Lipcse és Göttingen híres egyetemein tanult, utóbbi városban megismerkedett Forkellel, aki Bachot kutatta és róla írt életrajzot néhány évvel később. Lichnowsky maga is gyűjtötte Bach kéziratait, szenvedélyes zenekedvelő volt, zenét is szerzett. Beethoven előtt Mozartot is támogatta, ugyanabba a szabadkőműves páholynak voltak tagjai. Lichnowsky annak a grófnőnek (Maria Wilhelmine von Thun und Hohenstein) a lányát vette feleségül, aki maga is bőkezűen és nagyvonalúan támogatta Mozartot, illetve Beethovent is, és akinek férje később császári kamarás lett. Lichnowsky 1789-ben magával vitte Mozartot Berlinbe; később kölcsönadott neki, de Mozart nem tudta visszafizetni, ezért Lichnowsky beperelte, a bíróság Mozart halála előtt egy hónappal úgy ítélt, hogy Mozart 1435 forint és 32 krajcárral tartozik (ami hatalmas összegnek számított), egyúttal rendelkezett arról, hogy Mozart munkáltatója, a császári udvar csak a fele fizetését juttassa Mozartnak, a másik felét Lichnowskynak, törlesztés gyanánt.

Amikor Beethoven külföldi hangverseny-körútra ment 1796-ban, útban Berlinbe Lichnowsky elvitte őt Prágába. 1800-ban Lichnowsky 600 forint éves jövedelmet biztosított Beethovennek, amíg nem talál állást (ami sosem történt meg), és sok más dologban – például hangszereket adott neki – segítette Beethovent, aki rendkívül hálás volt neki (a Heiligenstadti végrendeletben név szerint említette, de egy 1805. áprilisban írt levélben is kifejezi háláját). A herceg végül 1806-ig fizette a járandóságot, mert ekkor konfliktus támadt kettejük között, és vége szaladt barátságuknak: Beethoven nem volt hajlandó játszani francia tiszteknek a herceg vidéki birtokán. Lichnowsky ugyanis ideje nagy részét ugyan Bécsben töltötte, de Poroszországban és a porosz által megszállt Sziléziához tartozó Grätzben is sokat tartózkodott (ma Csehország, Hradec nad Moravicí). Rábeszélte Beethovent, hogy kísérje el, pihenésképp, miután a zeneszerző Leonore című operája megbukott, egyik öccse megházasodott és egy Beethovennek ellenszenves nőt vett el. Ries beszámolója szerint Oppersdorff gróf éppen akkor lépett közbe a tettlegességig fajuló veszekedésben – Beethoven ellenére volt, hogy a napóleoni seregek leigázzák Európát –, amikor Beethoven egy széket készült Lichnowsky fejéhez vágni. Beethoven végül Oppersdorff közeli birtokára utazott. Lichnowsky herceg 1814-ben hunyt el.

Beethoven összesen öt művet ajánlott neki (köztük a kiemelt jelentőségű op. 1 jelzésű sorozatot):
Három zongoratrió, op. 1 (1793)
Kilenc variáció zongorára, Paisiello La Molinara című operájának egyik témájára, WoO 69 (1795)
c-moll szonáta („pathétique”), op. 13 (1798)
Asz-dúr szonáta, op. 26 (1801)
2. szimfónia (1802)
cisz-moll szonáta, op. 27, no2 („quasi una fantasia”), ((„Holdfény”)), lassú(!) első tétellel

Andrej Razumovszkij gróf, később herceg (1806)

Orosz diplomata volt, aki élete jelentős részét Bécsben töltötte. Erzsébet orosz cárnő egyik lány unokatestvérének és a kozák hetmanátus (Ukrajnában kozák állam, a Zaporjozsei Had) vezetőjének volt a fia. Apai nagybátyja a cárnő szeretője volt. Szentpétervár egyik kiemelkedő látványossága az apjához tartozó, barokk stílusú Razmuvszkij-palota a reprezentatív sugárúton, a Nyevszkij-proszpekten. Andrej Razumovszkijt (németes írásmóddal: Andreas Rasumofsky) 1792-ben nevezték ki I. Sándor cár Habsburg udvarbeli képviselőjének, ami a napóleoni korszak egyik legfontosabb diplomáciai posztja volt. Korábban, 1779-től a Nápolyi Királyságban volt orosz követ, majd 1814-ben a Bécsi kongresszuson fő tárgyaló. Kitűnően játszott a torban nevű ukrán pengetős, theorba-szerű hangszeren, kiváló amatőr hegedűs volt, aki 1806-ban létrehozott egy házi vonósnégyest a kor legjobb zenészeiből, Ignaz Schuppanzigh vezetésével, élethosszig járó fizetéssel. Ugyanebben az évben rendelt Beethoventől három vonósnégyest, arra kérve a szerzőt, legyen mindegyikben orosz téma. A sorozat az op. 59 számot kapta, és az első kettőben szerepel ukrán téma, a harmadikban csak rejtve. Razumovszkij grófot rokoni szálak fűzték két másik Beethoven-támogatóhoz is: Lobkowitz herceg sógora volt, első felesége pedig Elisabeth von Thun grófnő Carl von Lichnowsky sógornője volt.

Razumovszkij gróf gazdagságát jól mutatja, hogy 1806–7-ben hatalmas neoklasszicista palotát építtetett Bécsben, a saját költségén, antikvitásokat, modern műalkotásokat állítva ki benne, hogy méltó módon képviselhesse a cárt. (A Louis Montoyer tervezte Palais Rasumofsky a Rasumofskygasséban ma is áll.) 1814 szilveszterén bált rendezett, amelyre a bécsi arisztokrácia és híres emberei hivatalos voltak, díszvendégként I. Sándor cárral. (Beethoven is kapott meghívást, de nem ment el.) Hogy legyen elég hely a sok vendégnek, Razumovszkij egy ideiglenes báltermet állíttatott fel, amelyet az épületből fűttetett egy csövön keresztül. Miután a vendégek elmentek, a cső lángra kapott, a palota kiégett, több teremnyi műalkotás a tűz martaléka lett. Bár Razumovszkij a következő évben hercegi címet kapott, de ezt követően, 1836-ban, nyolcvanhárom évesen bekövetkezett haláláig elszigetelten élt Bécsben. A tűzvész után a Schuppanzigh-kvartett feloszlott.

A Razumovszkij grófnak ajánlott művek:
Három vonósnégyes, op. 59

Franz von Oppersdorff (1806–1808)

Az ő neve általában elsikkad a Beethoven-életrajzokban, pedig két nagy szimfónia, a 4. és az 5. is az ő megrendelésére készült. A mai lengyel-cseh határon levő Sziléziából származott, nemesi család sarja, nagy zenekedvelő volt. Oberglogau városa volt a családi székhely, ahol magánzenekart tartottak fent. Oppersdorff 13. században épült kastélya ma is áll, a Lengyelországhoz tartozó Glogowek nevű városban. Lichnowsky herceg sokat tartózkodott a közeli, 60 kilométerrel délre fekvő Grätzben, Opava közelében, így amikor 1806-ban Beethoven Lichnowskynál vendégeskedett, és úgy összeveszett vele, hogy kenyértörésre került a sor, a zeneszerző Oppersdorff birtokára ment át, ahol a gróf zenekara a 2. szimfóniát adta elő neki, Beethoven nagy megelégedésére. Ezt követően rendelt Oppersdorff szimfóniát rendelt Beethoventől – ez lett a 4. –, amelyet a zeneszerző októberben fejezett be, és 500 forintért adta el a grófnak a partitúrát, hat hónapos kizárólagos előadásra (két évvel később jelent meg nyomtatásban). 1807. februárban a gróf újabb 500 forintot fizetett a mű kizárólagos előadási jogáért, majd újabb 500 forintért megrendelte az 5. szimfóniát. Ezt a kompozíciót Beethoven 1808-ban fejezte be, a kottát elvitte Oppersdorffnak novemberben, hogy az anyagiakat rendezzék, a nyomtatott kiadáson az ajánlás azonban Andrey Razumovsky grófnak és Joseph Franz von Lobkowitz hercegnek szól.

Lobkowitz herceg (1804–1816)

Joseph Franz Maximilian Lobkowitz Beethovennél két évvel fiatalabb volt, az egyik legrégebbi cseh nemesi család sarja. Bécsben született, 1786-ban II. József császár Roudnice hercegévé tette, 1792-ben feleségül vette az egyik leggazdagabb bécsi arisztokrata család sarját, Maria Karolina von Schwarzenberget, akitől 12 gyermeke született.

A herceg lelkes amatőr zenész volt, hegedült, csellózott, énekelt (basszus volt). Lulu Thürheim grófnő, egy másik herceg, Razumowsky herceg sógornője mondta róla: „Ez a herceg olyan jólelkű, mint egy gyerek, és a legőrültebb zenebolond. Napkeltétől napnyugtáig csak zenélt, és egy vagyont költött zenészekre. Megszámlálhatatlanul sok zenész gyűlt össze a házában, akikről királyi módon gondoskodott.”

A van Swieten báró által alapított, hét hercegből és öt grófból álló, régi művek előadását finanszírozó Gesellschaft der Associierten [szó szerint: Társultak Társasága] tagja volt, ez a társaság támogatta többek között Haydn Teremtés-oratóriumának 1798-as bécsi bemutatóját is. A következő évben Lobkowitz hat vonósnégyest rendelt Haydntől, aki azonban beteg volt és megfáradt, így csak kettőt fejezett be, ezek lettek az op. 77 jelű sorozat.

Lobkowitz saját zenekart tartott fent bécsi palotájában, amely 1804-ben először – még a nyilvános bemutató előtt – megszólaltatta a hercegnek ajánlott Eroica-szimfóniát. Egyike volt annak a három hercegnek, akik Beethovennek összesen évi 4000 forint járadékot biztosítottak egészen a haláláig. Beethoven rövid születésnapi kantátát komponált számára (WoO 106), amelyet valószínűleg a herceg gyerekei adtak elő (2 szoprán, basszus, zongora, az 1. szoprán sokkal gazdagabb, mint a két másik énekszólam) apjuk születésnapján, 1816-ban, de ekkor már Lobkowitz súlyos beteg volt, néhány nappal később meghalt.

A Lobkowitz hercegnek ajánlott kompozíciók:
3. szimfónia, op. 55 (1804)
4. szimfónia, op. 67 (1808) (Andrey Razumovsky gróffal közösen)
5. szimfónia, op. 68 (1808) (Andrey Razumovsky gróffal közösen)
Hat vonósnégyes, op. 18 (1799–1800)
Esz-dúr vonósnégyes, op. 74 (1809)
Hármasverseny, op. 56 (1805)
An die ferne Geliebte dalciklus, op. 98 (1816)

Ferdinand von Waldstein gróf: neki ajánlotta Beethoven a C-dúr „Waldstein” szonátát (op. 53, 1804). Ez a gróf támogatta Beethovent bonni éveiben, tulajdonképpen neki köszönhetően tudott elindulni a világhírhez vezető úton. Lovasbalett, két kantáta, Haydnnál tanulás Bécsben. A Kitaibel Pál botanikussal együtt kutató Franz de Paula Adam von Waldstein öccse volt.

Ferdinand von Kinsky: az egyik leggazdagabb cseh nemesi család tagja, az osztrák hadseregben a napóleoni háborúban egy zászlóaljat kapitányként vezetett. Ő is egyike volt annak a három nemesnek, akik rendszeres járadékkal támogatták Beethovent, rendelkezésük értelmében saját halálukon túl is, Beethoven haláláig. Kinsky harmincéves korában halt meg, 1812-ben, egy szerencsétlen balesetben, miután leesett a lováról.

Esterházy (II.) Miklós: Ő rendelte meg a C-dúr misét (op. 86), Beethoven a kéziraton még neki ajánlotta a művet, de mert valószínűleg nem tetszett neki, a nyomtatott kottában már Kinsky hercegnek szól az ajánlás.

Johann Georg von Browne gróf és felesége: Nekik ajánlotta az op. 9 jelzésű három nagyszabású vonóstriót, mint „múzsája első mecénásának” (1798)

Marie von Erdődy grófnő: Neki ajánlotta az op. 70 jelzésű két triót, valamint az op. 102-es két gordonka–zongora-szonátát, a birtokán töltött időért hálául.

innentől ez a szakasz under construction

1822–1825?

Nikolai Borisovich Galitzine herceg – ő rendelte azokat a vonósnégyeseket, amelyek végül az utolsók lettek Beethoven életében.

https://en.wikipedia.org/wiki/Nikolai_Borisovich_Galitzine

Ő általa jutott el a Missa solemnis partitúrája Szentpétervárra, a cári udvarba, ahol bemutatták azt 1824 áprilisában.

Miksa Ferenc

Pasqualati báró

van Swieten

Kees udvari tanácsos hangversenyeket tartott

work is progress

Barátok, segítők

Zmeskáll Miklós: magyar kvartettjátékos és -szerző, csellista, a magyar királyi kamara hivatalnoka, ő gondoskodott Beethoven számára a megfelelő lúdtollról, adott neki órát, kölcsönzött könyveket. 1790-es években találkoztak először, mindig A Hattyúhoz (Zum Schwan) nevű fogadóban, élethosszig barátok maradtak. Beethoven neki – illetve maguknak, két szemüvegesnek – írta a híres „Pápaszemes” duettjét (brácsára és csellóra, WoO 32), valamint az f-moll vonósnégyest (op. 95).

Ferdinand Ries: a Beethoven-család barátjának fia Bonnból, aki tizenhét éves korától, 1801-től Bécsben élt, és Beethoven tanítványául fogadta. (Beethovennél 14 évvel volt fiatalabb.) 1804 őszéig, amíg katonai szolgálatra vissza nem kellett mennie Bonnba, nagyon sok időt töltött Beethoven mellett. Rendkívül érdekes, Beethovenről az emberről szóló visszaemlékezéseit halála után, 1838-ban Beethoven orvos barátja, Wegeler adta ki a sajátjaival együtt. A BBC a 3. szimfónia bemutatójának körülményeit feldolgozó nagyszerű játékfilmjében az ő szerepe is remekül megfigyelhető. 1813 és 1824 között Londonban élt, ahol közbenjárt a Londoni Filharmóniai Társaságnál, hogy 1822-ben rendeljenek Beethoventől szimfóniát – ez lett a 9. szimfónia.

Karl Amenda teológus hallgató és jó hegedűs a mai Lettországhoz tartozó Kurzeméből (Kurföld) érkezett Bécsbe 1798-ban. Lobkowitz herceg gyerekeinek tanítója lett és Mozart gyerekeinél zenetanár. Szoros barátság Beethovennel, de 1799 késő nyarán vissza kellett mennie Kurlandba. Beethoven neki ajánlotta, dedikálta és ajándékozta az op. 18-as no.1 F-dúr vonósnégyes korai változatának kéziratát. Később is leveleztek egymással. (A magyar nyelvű Beethoven-irodalomban található Amenda nevű szerző nem azonos ezzel a személlyel.)

Anton Schindler: grove könyv 56. oldal

Pasqualati: https://de.wikipedia.org/wiki/Pasqualati-Haus

Eleonore von Breuning

Christoph von Breuning

Lorenz von Breuning

Wegeler

zenész barátok:

Bridgewater

Schuppanzigh: https://en.wikipedia.org/wiki/Schuppanzigh_Quartet

kürtös

Karl Holz: https://en.wikipedia.org/wiki/Karl_Holz_(violinist)

egyesület: https://en.wikipedia.org/wiki/Gesellschaft_der_Associierten

 

Barátnők, szerelmek

Brunszvik Teréz, Brunszvik Jozefin: 1799-ben Bécsbe érkeztek rövid időre, ekkor 24, illetve 20 évesek voltak, ekkortól zongoraórákat vettek Beethoventől. Általuk Beethoven barátságot kötött két másik testvérükkel: Ferenccel és Charlotte-tal. Beethoven ezt követően gyakran látogatott Martonvásárra, a család kastélyába. Bécsben a család megismerkedett Joseph Deym gróffal, akit korábban párbaj miatt száműztek, és álnéven tért vissza, valójában Müllernek hívták, híre panoptikum tulajdonosa volt, harminc évvel idősebb volt Jozefinnél, akinek megkérte a kezét, minden bizonnyal a családi vagyona megmentése érdekében. Jozefin vonakodva beleegyezett, sietve összeházasodtak, Deym mögött azonban tetemes adósságok álltak, Bécsben egy 80 termes palotában éltek, Beethoven náluk is többször megfordult.

lásd még Grove könyv 41. oldal

Giulietta Guicciardi: a Brunszvik-gyerekek unokatestvére, aki 1800-ban szüleivel érkezett Bécsbe Triesztből, 16 évesen. Beethoven 1801 vége felé lett a zongoratanára, és valószínűleg ő az a lány, akiről ír 1801. november 16-i levelében: „E nagy változást egy elbűvölően kedves leány okozta, aki szeret engem, s akit én viszontszeretek; két nehéz esztendő után végre ismét örömtelt pillanatokat élvezek, és életemben először érzem,hogy a házasság boldoggá tehet valakit; sajnos ő más rangúm mint én – s jelenleg persze még nem is köthetnék házasságot; – egyelőre derekasan serénynek kell lennem [pénzt kellene keresni a házasság alapjához?]. Ha fülem nem gátolna,már rég beutaztam volna a fél világot, s ezt meg is kell tennem.” Giulietta Guicciardinak ajánlotta Beethoven a cisz-moll szonátát (op. 27, no. 1… különleges hangnem, alcíme szintén érdekes: Sonata quasi una fantasia). A lány 1803-ban feleségül ment Wenzel Robert Gallenberg gróf balett-zeneszerzőhöz. Sokáig úgy hitték, ő az a „halhatatlan kedves”, aki a címzettje Beethoven 1812. július 6–7-én kelt, Teplitzben írt levelének. A ceruzával írt, három szakaszból álló levelet nem küldte el, azt halála után hagyatékában találták meg, máig talány, ki a címzett, bár egy elmélet végül valószínűsítette, hogy nagy eséllyel Antonie Brentano a címzett. lásd még grove könyv 64. oldal

Antonie Brentano: https://en.wikipedia.org/wiki/Antonie_Brentano

Therese Malfatti: https://en.wikipedia.org/wiki/Therese_Malfatti, grove-könyv 49-50.

A halhatatlan kedves: https://en.wikipedia.org/wiki/Immortal_Beloved, grove könyv 52. oldal

Műjegyzék, számozás

Beethoven jelenlegi tudásunk szerint összesen 722 tételnyi művet írt, amelyek 138 számozott opuszra és 228 opuszszám nélküli műre oszthatók (Werke ohne Opuszahl, rövidítve: WoO). Bár egyre ritkábban, de Beethoven egy opuszszám alatt több művet is megjelentetett, mindehhez kapcsolódik még 27 befejezetlen kompozíció és megannyi terv operára, oratóriumra, továbbá vázlatok. A 722 mű közé tartozik tehát számos olyan darab, amely egy sorszám alatt szerepel a többivel.

Beethoven a három triótól kezdve (op. 1) opusszámmal látta el műveit, így számolva összesen 138 számozott műve van. Az opusszámok sora egyben időrendet is jelöl, bár van néhány kivétel.

Ezenkívül vannak az opusszám nélküli művek, amelyek fiatalkori darabok, vagy olyanok, amelyeket Beethoven nem tartott érdemesnek arra, hogy opuszszámmal lásson el (például különböző eseményekre írt alkalmi kompozíciók), illetve amelyeket nem adtak ki életében. Az opuszszám nélküli művek rövidítése: WoO (Werke ohne Opuszahl), amely jelzés ugyanúgy a műcím után áll, számmal ellátva, mint az opusszám, például: Zene egy lovasbaletthez, WoO 1.

Jelenleg így tagolódik ez a műcsoport:
WoO 1–86: hangszeres művek
WoO 87–205: vokális művek
WoO 206–228: később hozzáadott művek

A műjegyzék Függelék részébe azok az opusszám nélküli művek tartoznak, amelyeket korábban Beethovennek tulajdonítottak, de tévesen. Rövidítésük: Anh. (Anhang – Függelék).

Az opusszám nélküli művek jegyzékét Kinsky–Halm Katalógusnak is nevezik, mert Georg Kinsky (1882–1951) német zenetörténész állította össze, munkáját Hans Halm fejezte be.

Willy Hess?

A Beethoven-irodalom

Beethoven művei, dokumentumai az interneten: a Beethoven-Haus honlapján található a leggazdagabb digitálizált gyűjtemény (művek, kéziratok, levelek eredeti formában és modern átírásban, rengeteg információ, érdekességek).

1. Kortársak életrajzai

A két legfontosabb forrás, amelyet Beethoven közeli ismerőse, sőt barátja állított össze, és hitelesnek tekinthető Franz Wegeler bécsi orvos, Beethoven gyerekkori barátja és Ferdinand Ries, Beethoven titkára, asszisztense nevéhez köthető. Visszaemlékezéseik főleg anekdotákat tartalmaznak, de rendkívül izgalmas és érdekes pillanatokat örökítenek meg Beethoven személyiségével, zenei szokásaival kapcsolatban. A két visszaemlékezés egy kötetben jelent meg 1838-ban, Biographische Notizen über Ludwig van Beethoven címmel (angol fordításban: Beethoven Remembered, 1987).

A Breuning család baráti kapcsolatban állt Beethovenékkel Bonnban; tagjai később is Beethoven barátai maradtak. Gerhard von Breuning könyve, az Aus dem Schwarzspanierhause. Erinnerungen an Ludwig van Beethoven aus seiner Jugendzeit szintén fontos munka Beethoven fiatalkori éveiről (angol fordításban megjelent: Memories of Beethoven: From the House of the Black-Robed Spaniards).

Az első “hivatalos” életrajzot Beethovenről, amely rögtön halála után jelent meg 1828-ban, Johann Aloys Schlosser jegyzi. Angol fordításban megjelent: Beethoven – The First Biography (Barry Cooper bevezető tanulmányával, eligazító jegyzeteivel, mert sok tekintetben nem pontos, viszont mivel Beethoven kortársa írta, fontos dokumentum, és a további Beethoven-életrajzokhoz kiindulópontot jelentett).

A Beethoven utolsó éveiben fizetetlen titkáraként alkalmazott Anton Schindlert (1795–1864) sokáig úgy tartották számon, mint a mester életének egyik legfontosabb és leghitelesebb tanúját. Évekig ugyanabban a házban lakott, mint Beethoven, és annak halála után hozzá került a hagyaték nagy része, személyes tárgyak, például körülbelül 400 társalkodófüzet. A berlini Porosz Királyi Könyvtár a hagyaték részeként 136 ilyen füzetet vásárolt meg 1845-ben, a többi füzet Schindlernél maradt, aki valószínűleg megsemmisítette azokat. Személyes bosszútól indíttatva rengeteg dokumentumot meghamisított, átírt, utólag beírt Beethoven füzeteibe. 1840-ben jelent meg visszaemlékezése a Beethovennel töltött időkről – legújabb angol kiadásban Beethoven as I knew him címmel ­–, amelyben a maga jelentőségét eltúlozta, azt állítva, hogy 11-12 évet töltött a mesterrel, miközben csak nagyjából feleennyit volt a közelében. Van olyan kutató, aki azt mondja, a Schindlertől fennmaradt információk közül semmit nem lehet hitelt érdemlően bizonyítani, mások azt mondják, értékes információkkal szolgál például Beethoven zongorajátékáról.

2. A kutatás szempontjából egykor jelentős, de ma már nem korszerű Beethoven-monográfiák

Ludwig Nohl: Beethovens Leben (1. kötet: 1864; 2.: 1867.; 3.: 1877) – az első tudományos igényű Beethoven-életrajz

Alexander Wheelock Thayer (3 kötete megjelent 1866 és 1879 között, Beethoven életét 1816-ig tárgyalva): szintén modern, precíz, zenetudományi igényességű, monumentális munka Beethoven életéről. Gyakorlatilag Beethoven életének eseményeit veszi sorra, napról napra, rengeteg információval alátámasztva. Az Anton Schindler által közölt tények valódiságát megvizsgálva arra jutott, hogy Schindler sok esetben hamisított (Schindler adatainak felülvizsgálatát a 20. században teljeskörűen megtették). Az amerikai, de Beethoven-kutatásai céljából Európába települt és németül megtanult Thayer (1817–1897) munkájának legújabb kiadása a 20. századi kutató, Elliot Forbes jegyzeteivel jelent meg.

3. Az utóbbi évek jelentős, angol nyelvű Beethoven-monográfiái

Maynard Solomon: Beethoven (2. kiadás: 2001)
Lewis Lockwood: Beethoven: The Music and the Life (WW. Norton, 2005)

4. Dokumentumok

Levelek

Jemnitz Sándor válogatásában és magyar fordításában 1960-ban jelent meg egy kötet, amelyben azonban a levelek dátumozása hiányos vagy kérdéses, a kutatás akkori állapotát tükrözi, és kronológiai rendben próbálja közölni a leveleket. Tehát például nehéz benne megtalálni a híres „távoli kedveshez” írt levelet, mert csak azon eredetileg a csak megírásának napja szerepel, az évszámra több javaslat is érkezett Beethoven-kutatóktól. Ma már a levelek datálása pontos, de sajnos nincs belőlük újabb, korszerű magyar kiadás.

Beszélgetőfüzetek

1818-tól Beethoven hallása annyira megromlott, hogy a külvilág csak úgynevezett beszélgetőfüzetekkel (Konversationsheft) tudott vele kommunikálni. A 140 füzet anyagát 8 kötetben adták ki, egyelőre csak német nyelven hozzáférhetőek. Értelemszerűen csak azok a mondatok szerepelnek bennük, amiket az a személy írt, akivel Beethoven éppen beszélgetett, és éppen azok hiányoznak belőlük, amelyeket Beethoven mondott. A beszélgetőfüzeteknek csak egy része maradt fent, mert Anton Schindler valószínűleg sokat elégetett, illetve sok bejegyzést meghamisított.

Napló

Beethoven Essays című kötetében Maynard Solomon publikálta angol fordításban Beethoven 1812 és 1818 között vezetett naplóját, bevezető tanulmány kíséretében.

Tanulmánykötetek Beethoven zenéjéről

Mayard Solomon: Beethoven Essays (Harvard University Press, 1990)
Lewis Lockwood: Beethoven’s Symphonies. An Artistic Vision (WW. Norton, 2015)
Carl Dahlhaus: Ludwig van Beethoven. Approaches to his music (Oxford University Press, 1991)
Joseph Kerman: The Beethoven Quartets (WW. Norton, 1979)
Robert Winter, Robert Martin: The Beethoven Quartet Companion (University of California Press, 1994)
Beethoven Studies 1–3
Beethoven Forum 1–8

érdekesség: Felix Weingartner: On the Performance of Beethoven Symphonies and other Essays (Dover, 1969)

Magyar nyelvű Beethoven-irodalom

Joseph Kerman és Alan Tyson: Beethoven (Grove monográfiák, Zeneműkiadó, 1986)
Szabolcsi Bence: Beethoven – Művész és műalkotás két korszak határán (1947; 4. átdolg. kiad. Gondolat, 1970)
Bartha Dénes: Beethoven és kilenc szimfóniája (1975)
Jan Caeyers: Beethoven (Typotex Kiadó, 2013)
Edwin Fischer: Ludwig van Beethoven zongoraszonátái (1961)
Richard Wagner: Beethoven (in: Művészet és forradalom, Seneca Kiadó, 1995) [tudományos anyag, tények, dokumentumok említése nélkül, valójában egy eszmefuttatás, gondolatkísérlet, expozé)]
Hornyák Mária: Beethoven, Brunszvikok, Martonvásár (1993)
E.T.A. Hoffmann: Válogatott zenei írásai (benne több Beethoven-műről is értekezik)
Antikváriumokban rengeteg példány kering Alfred Amenda Eroica című könyvéből, a szerzőnév azonban álnév, nincs köze Beethoven barátjához, a regény pedig fikció)

vissza a lap tetejére