Giovanni Battista Lulli néven született Firenzében, állítólag a hagyomány szerint molnár mesterséget űző családban. Egy ferences szerzetes tanította zenére, gitárra, hegedülni is tanult. Gyerekkorában, 1646-ban harlekinnek öltözött húshagyókedden, bohócruhában, hegedűvel szórakoztatva a körülötte állókat.  A fiú felkeltette Roger de Lorraine, de Guise lovagjának (Károly Guise-i herceg fiának) figyelmét, aki Franciaországba visszatérése előtt olasz társalkodót keresett unokahúgának, de Montpensier hercegkisasszonynak. Guise lovag elvitte magával a fiút Párizsba, ahol a tizennégy éves Lully szolgálatba is lépett; 1647 és 1652 között garçon de chambre-ként (szobafiúként) dolgozott. Gitáros-, hegedű-, táncos tudása miatt hamar beceneveken kezdték szólítani („Baptiste” vagy „le grand baladin” – a nagy utcaművész). Miután a hercegkisasszony 1652-ben száműzetésbe kényszerült a Fronde-felkelés után, Lully elbocsátását kérte – mondván, nem akar az országban élni –, és ezt meg is kapta a hercegtől.

1653 februárjában Lully felkeltette a fiatal XIV. Lajos figyelmét, amikor vele táncolt egy színpadon a Ballet royal de la nuit című ballet de cour-ban (udvari balettben). Következő hónapban Lullyt kinevezték királyi hangszeres zeneszerzőnek. Az udvari balettekhez írt vokális és instrumentális művei Lullyt fokozatosan nélkülözhetetlenné tették. 1660-ban és 1662-ben közreműködött Francesco Cavalli Xerse, illetve Ercole amante című operáinak udvari előadásaiban. Amikor XIV. Lajos trónra lépett 1661-ben, Lullyt nevezte ki a királyi zene főintendásának (Surintendant de la musique royale)  és a királyi család zenetanárának  (maître de la musique du Roi). Ebben az évben lett francia állampolgár, majd miután feleségül vette a híres énekes és zeneszerző Michel Lambert lányát, Madeleine Lambert-t, 1662-ben, Giovanni Battista Lulli nevet változtatott erre: Jean-Baptiste Lully, földesúr, Laurent de Lully fia, Firenzei nemes” (utóbbi állítás hamis volt).

1661-től a triókat és táncokat, amelyeket az udvarnak írt, azonnal megjelentették nyomtatásban. Már 1653-ban XIV. Lajos megtette személyes zenekara, a Petite Bande (vagy Petits Violons – azaz Kis együttes vagy Kis Hegedűs együttes) vezetőjének, ennek köszönhetően elkezdhetett kísérletezni. Ezzel a szemben a Vingt-quatre Violons du Roi (A Király huszonnégy hegedűse) együttes csak lassan hagyott fel az előző korra jellemző polifon játékmóddal. Amikor főintendáns lett 1661-ben, a nagyzenekar is az ő felügyelete alá került. A Petite Bande főleg udvari balettekhez alkalmazta.

Lully számos nagy művét Molière-rel közös munkában hozta létre. Első közös munkájuk 1664-ben került színre (Le Mariage forcé – Kénytelen házasság [kényszerházasság]), ezt továbbiak követték, ünnepekre, mások kísérőzeneként színdarabok udvari előadására vagy Molière párizsi színházában.  1672-ben Lully szakított Molière-rel, aki Marc-Antoine Charpentier-vel kezdett dolgozni. Megörökölve Pierre Perrin operaprivilégiumát, Lully az Académie Royale de Musique, azaz a királyi operatársulat vezetője lett, amely a Palais-Royalban (a királyi palotában) tartotta előadásait. 1673 és 1687-ben bekövetkezett halála között szinte minden évben új operát írt, és büszkén védte egyeduralmát ebben az új műfajban.

XIV. Lajos felesége, Ausztriai Mária Terézia francia királyné 1683-as halála, és a király Madame de Maintenonnal kötött titkos házassága után a vallásos alkalmak kerültek előtérbe az udvarnál. A király opera iránti szenvedélye elmúlt, felháborította Lully kicsapongó élete, homoszexuális kapcsolatai; nemtetszését kifejezendő, XIV. Lajos 1686-ban nem hívta meg Lullyt az Armide előadására Versailles-ba.

Mikor a király betegségből felépülése alkalmából a Te Deumát vezényelte, a hosszú és nehéz botjával, amellyel a taktust ütötte, ráütött a lábára, amely elüszkösödött. Lully nem egyezett bele, hogy amputálják a lábát, hogy tudjon táncolni. Emiatt az üszkösödés egész testére kiterjedt, agyát is megfertőzte. Párizsban halt meg, a Notre-Dame-des-Victoires templomban temették el, márványsírja ma is látható. Mindhárom fia a királyi udvarban vette át Lully örökségét, főintendásként.

Titon du Tillet neves franciák életét ismertető munkájában (Parnasse François – Francia Parnasszus) kilenc oldalt szentel Lullynek; ekképpen jellemzi Lullyt:

„Francia muzsikusok hercege… olyan nagyszerű és gyönyörű francia zene megteremtője, mint operáink, nagy művek énekhangokra és hangszerekre, amelyek őelőtte csak tökéletlenül voltak ismertek. A zenét a tökéletesség csúcsára emelte, a legnagyszerűbb zenészeink atyja volt, akik ebben a zenei formában dolgoznak. Lully véget nem érően szórakoztatta a királyt, zenéjével, és azzal a móddal, ahogyan előadta, és szellemes megjegyzéseivel. Az uralkodó szintén nagylelkű volt Lullyvel, és legkegyesebb módon szórta rá kegyeit.”

Még a könyv megjelenése előtt majdnem húsz évvel Titon du Tillet 1708-ban nagyszabású vállalkozásba fogott: egy szobrásszal közösen egy kertet hozott létre, és benne emlékművet állított a XIV. Lajos udvarában alkotott költőknek és zeneszerzőknek. A szobor bronzmakettje 1718-ban készült el. Egyúttal festményt is rendelt az emlékműről, amelyet 1723-ban mutattak be XV. Lajosnak. A szoborcsoport tetején XIV. Lajos látható mint Apolló, lírával a kezében. Kicsit lejjebb a három grácia áll három ismert hölgy külső tulajdonságaival felruházva. Tőlük lejjebb, a hegyet körbevéve, a központi helyen Corneille áll, akit Molière, Racine, Racan és Lully vesz körbe, mind a négyen egy-egy medált tartanak a kezükben: Quinault, Segrais, La Fontaine, Boileau és Chapelle portréját – ők kilencen a grand siecle (a nagy század) férfi múzsái. A bronzból öntött, ma a Versailles-i Múzeumban őrzött szobrocska rézkarc ábrázolása a könyvben is látható; Lully a bal oldalon áll, kiemelt helyen, kezében egy tekercs kotta, amely kezével a taktust ütötte.