ÉLETE

Magyar zeneszerző, a 20. század második világháború utáni időszakának egyik legjelentősebb zeneszerzője, világviszonylatban is. Erdélyben született, apai ágon távoli rokona Auer Lipót hegedűművész, a 19–20. század fordulójának egyik legnevesebb hegedű-pedagógusa, valamint Heller Ágnes filozófus. (A Ligeti név a német Auer szó szerinti fordítása, valamelyik őse magyarosította nevét.)

Hatévesen a család Kolozsvárra költözött – az apa ott kapott bankigazgatói állást –, Ligeti ott járt konzervatóriumba 1941-től, míg be nem vitték munkaszolgálatra 1944-ben; testvérét, szüleit megsemmisítő táborba vitték, családjukból csak anyja és ő élte túl a holokausztot. A háború után a budapesti Zeneakadémián fejezte be tanulmányait 1949-ben, Farkas Ferenc, Bárdos Lajos, Járdányi Pál és Veress Sándor tanítványaként. Ezt követően népzenekutatással is foglalkozott, több száz erdélyi magyar népdalt gyűjtött, majd 1950-től ő maga is a tanítani kezdett a Zeneakadémián zeneszerzést, összhangzattant és ellenpontot (16. századi kóruszene stílusát). Érdeklődő intellektus lévén őt is zavarta, hogy el van vágva az európai kortárs zene eseményeitől, zavarta, hogy szakmailag nem tudja kielégíteni tudásvágyát, a nyugat-európai szerzők kottáihoz csak nehezen lehetett hozzáférni Rákosi Mátyás Magyarországán.

Az 1956-os forradalom leverése után Ligeti elhagyta Magyarországot, és Bécsbe menekült, addigi kompozícióit érdektelennek ítélve és hátra hagyva. Pár hét után tovább utazott Kölnbe, ahol a Nyugatnémet Rádió elektroakusztikus stúdiójában kezdett dolgozni, a hely a kísérletező kortárs zene egyik központjának számított. Itt megismerkedett az akkori kortárs zenei „guruval”, Karlheinz Stockhausennel, akinek hatására elektroakusztikus műveket írt, valamint számos más jeles zeneszerzővel, nyaranta pedig részt vett a darmstadti nyári mesterkurzusokon, amely szintén a kortárs zene egyik fő eseménye volt. Ligeti előtt kinyílt a világ.

Azonban csak három évet töltött Kölnben, nem tetszett neki a zeneszerzők versengése a vezető pozícióért. 1959-ben Bécsben telepedett le, de 1961 és 1971 között Stockholmban tanított zeneszerzést vendégprofesszorként, majd 1973-ban Hamburgban telepedett le, ahol a helyi zeneművészeti főiskolán zeneszerzést tanított, 1989-es nyugdíjba vonulásáig. Utána szabadúszó zeneszerzőként alkotott.

Rendkívüli szellemi nyitottságú és frissességű emberként érdeklődött a zenetörténet minden korszaka iránt, az afrikai zene iránt, az irodalom iránt, valamint fiatalkora óta a matematika iránt, de a fraktálgeometria is lenyűgözte.

Ligeti György életéről és életművéről készült film magyar felirattal (1993)

MŰVEI

Ligeti György az a zeneszerző, aki sosem írt két egyforma darabot, sosem ismételte önmagát; ha foglalkoztatta egy ötlet, azt többféle módon valósította meg, mindegyik kompozíciójával továbblépett egy már kikísérletezett jelenséget továbbgondolva.

Fiatal éveiben írt művei a népzene és a Bartók-féle avantgárd stílus keverékeként jellemezhetők; írt kórusműveket, népi tánc-feldolgozásokat, vonósnégyest, vonószenekari darabokat, zongoradarabokat. Az 1950-es évek elején azonban már egyéni hangzású-hangvételű, a korabeli Magyarország zenei trendjeihez képest különc és besorolhatatlan alkotásokkal jelentkezett.

Emigrációját követően belevetette magát a nyugat-európai kortárs zene friss áramlatába, de végül ez csupán epizód lett életében. Az 1960-as években az általa mikropolifóniának nevezett zenei ötlet foglalkoztatta és dolgozta ki többféle módon (a kifejezés magyarázatát lásd lentebb).

Fiatalkori művek

Két alkotás kiemelkedik ebből az időszakból, merész, egyéni hangzásukkal, tömör, lényegre törő fogalmazásmódjukkal, érett stílusukkal és tökéletes arányaikkal.

Az egyik a tizenegy különböző karakterű és egyre nagyobb hangkészletű tételeket tartalmazó, 1953-ban befejezett billentyűs sorozat, a Musica ricercata ([múziká ricserkátá] keresett zene). Ennek első tétele mindössze egyetlen A hang ismételgetéséből áll, a hangsúly a ritmikán van: ez a hang a Ligeti későbbi műveiben is rendszeresen megjelenő, gépszerűen zakatoló (meccanico) módon ismétlődik, egyre gyorsabb iramban – hogy aztán szellemes fordulattal a zárás mégis egy másik hangmagasságon történjen.ű

A Musica ricercata 1. tétele – hangfelvétel kottával

A másik jelentős mű a később egyes sorszámot kapott, kilencperces vonósnégyes, amelynek címe Métamorphoses nocturnes ([métámorfoz noktürn] Éjszakai átváltozások).

Az 1. vonósnégyes – hangfelvétel kottával

 

Artikulation (1958)

Kölnben megírta első elektroakusztikus zeneművét, a négyperces Artikulationt [ártikuláción], amelyről ő maga azt írta, tele van asszociációval. Hangzásai a szerző szerint különféle anyagokhoz hasonlíthatók, így vannak benne „szemcsés, törékeny, szálkás, száraz, nedves, nyálkás, ragadós, kocsonyás és tömör anyagok”. Másik megközelítésből a mű olyan gesztusokból áll, mint az emberi beszéd, de értelem nélküli beszéd, amely a valóságban létező nyelvek egyikét sem utánozza. A nagyon szűrt zúgások a mássalhangzóknak, a szinuszhangokból álló hosszabb szűrt zúgások pedig a magánhangzóknak felelnek meg. Ezek egymásutánja képzeletbeli szavakat, mondatokat adnak ki – erre utal a cím is.

Az Artikulation hangfelvétele színes grafikus kottával

Atmosphères (1961)

Az elektroakusztikus zenében azonban nem látott fantáziát, illetve úgy látta, hogy mindazt, amit elképzelt az elektroakusztikus zene területén, könnyebben megvalósíthatja az akusztikus zenében.  Első ilyen alkotása a nagyzenekarra írt Atmosphères ([átmoszfer] – atmoszférák, légkörök), amely nevét ismertté tette széles körben, a nemzetközi zenei életben is. Úgy írta meg ezt a darabot, hogy nincs benne dallam, harmónia és ritmus, a hagyományos értelemben.

A koncepció az volt, hogy olyan zene szülessen, amelynek nincs eleje és nincs vége, hanem mintha egy örökkévalóságig szóló zeneműbe „hallgatna bele” a hallgató. A végtelen zene érzetét ugyanakkor Ligeti nem csak a legkézenfekvőbb módon – például tartott hangokkal – érte el, hanem érdekes csavarral, amit ő mikropolifóniának nevezett el: rendkívül sűrű játszanivalót ad a szólamoknak, amelyek egymásra rétegződnek, vagy olyan sok szólamot játszat kánonban, hogy a hallgató már nem a szólamokat hallja külön, hanem összehallja azokat egyetlen hosszú és mozdulatlan, vagy csak belül mozgó–mocorgó harmóniává. A mikropolifónia elnevezés arra utal, hogy kis ritmusértékek egymásutánjából jön létre sűrű polifónia. A hangzás, ami ily módon megszületik, valójában cluster ([klászter] hangfürt), azaz egymás melletti hangok egyidejű megszólalása. A cluster lehet, hogy nem „szép” mint hangzat, de Ligeti hangszereléssel gyönyörű és változatos színeket kever ki a nagy létszámú, 87 soros partitúrát igénylő zenekaron.

Az Atmosphères partitúrájának első 6 oldala

Hangfelvétel leegyszerűsített kottával
(ezen a felvételen kb. 2:35-nél kezdődik az 5. partitúraoldal, ott születik meg a mikropolifónia)

Poème symphonique (1962)

A mikropolifónia dallam nélküli, kizárólag a ritmika szintjén megjelenő mintapéldája a 100 metronómra írt Poème symphonique. (A cím [poem szemfonik] ironikus: a szimfonikus költemény címnek itt aligha van köze Liszt Ferenc vagy Richard Strauss fennkölt zenekari műveihez.) A mű valójában egy ötlet, kísérlet: száz mechanikus metronómot kell beállítani egymástól különböző tempóra, majd egyszerre elindítani őket (a darab abban az időben keletkezett, amikor még nem létezett digitális metronóm, ami nem jár le sose). „Gyerekkorom óta kísért egy gépiesen ketyegő zene ideálja, amely összekapcsolódik egy hangzó labirintus, valamint a végtelenül sokszorozódó képek ábrándjaival, melyeket akkor látunk, ha két egymással szembe fordított tükörbe nézünk” – írta Ligeti a darabról. A mű elején a sok metronóm ketyegése masszává, hangfelületté olvad össze, de szerkezetük fokozatosan lejár, így egyre kevesebb metronóm marad „versenyben”, és a szövet is egyre vékonyodik. Elérkezik egy pont, amikor már a ketyegések külön-külön is hallhatók, de rendkívül bonyolult ritmikában; ez a véletlen alkotta ritmika egyre egyszerűsödik, ahogyan egyre kevesebb ketyegő szerkezet marad. „A mű első előadása (…) óriási botrányt kavart. Én vezényeltem, a metronómokon <egy zeneszerzés kurzus> tíz résztvevője játszott. (…) A közreműködők frakkban léptek fel, hogy ezzel is ünnepélyes jelleget kölcsönözzenek az előadásnak.” – írja a zeneszerző, és ebből is látszik, hogy a mű performansznak, a hagyományos zene és koncertkultúra kritikájának is tekinthető. Ebben a vonásában tökéletesen illeszkedik az 1960-as években divatos fluxus (=áramlat) művészeti mozgalomba, amely a műalkotást úgy határozta meg, mint a művész által előre megtervezett „eseményt”; az esemény (korabeli kifejezéssel: happening) számos esetben maga az alkotóművész közreműködésével valósult meg.

A műről készült rövidített videó

Requiem (1965)

A hagyományos gyászmise-szövegnek csak a felét zenésítette meg, mű szűk harminc perc időtartamú. Nagy apparátusra, két vegyeskarra, két szólistára és zenekarra íródott, négy tételből áll. Az Introitus (Requiem aeternam) folyamatos, töretlen hangfelület, amely a basszus regisztertől indulva egyre feljebb halad a regiszterekben, a hatperces Kyrie sűrű szövésű, összetett, húszszólamú polifon tétel – Ligeti kilenc hónapig írta, visszatérő ideáljaként a 15-16. századi reneszánsz motetták, misék kidolgozottsága állt előtte –, szintén fokozásra épülve, fortissimo csúcsponttal, mintha a csendes imától a kétségbeesett, halálfélelemmel teli könyörgésig jutó lelki folyamat leképezése lenne. E két nehézkesen hömpölygő tétel után a Dies irae, az Utolsó ítélet megidézése szélsőséges teátrális gesztusokkal él, nem hangfoltokból, -felületekből áll, mint az előző két tétel, hanem hirtelen, villódzó váltásokból. A zárótétel, a Lacrimosa kórus nélküli tétel, szólistákra és zenekarra, visszatér az első két tétel tömbszerű hangzásaihoz, elmélyült atmoszférájához.

A Requiem koncertfelvétele (első kommentben a tételek kezdési idejével)

Aventures, Nouvelles aventures (1962-1965)

Ez két, hasonló művet jelöl, párdarabokról van szó: Aventures és Nouvelles aventures ([Ávantür és Nuvelz ávantür] Kalandok és Új kalandok, 1962, 1965)

Rendkívül izgalmas elképzelés ihlette e kamaraegyüttesre és énekes szólistákra íródott két művet: szükség van-e szavakra ahhoz, hogy kifejezzük érzelmeinket? Szükséges-e szöveg egy képzeletbeli színpadi történés megjelenítéséhez? A énekes szólisták nem szöveget szólaltatnak meg, hanem beszéd előtti állapotra visszamenve, értelem nélküli zenei-fonetikai „szöveget” adnak elő: hangzókkal, zajokkal, elvétve egy-egy zenei hanggal fejeznek ki érzelmeket, indulatokat. A mű egyúttal zene és beszéd egyik lehetséges találkozási pontját mutatja be, a három vokális szólammal hangszerek szólamai olvadnak össze vagy kelnek párbeszédre. A mű mintha egy képzeletbeli színpadi történést jelenítene meg, szöveg nélkül.

Aventures – koncertfelvétel

Nouvelles aventures – hangfelvétel kottával

Lux Aeterna (1966)

Tizenhat szólamú vegyeskarra íródott, a Requiem mellett a mikropolifónia vokális megvalósítása. A szöveg itt is a latin nyelvű gyászmiséből származik: „Örök világosság fényeskedjék nékik, szentjeid körében, Uram, mindörökre, mert jóságos vagy. Adj, Uram, örök nyugodalmat nekik, és az örök világosság fényeskedjék nekik.” A zenét hallgatva Ligetit egyértelműen az „örök” szó ihlette meg. Ebben a műben is a mikropolifónia van jelen, amikor bonyolult ritmikájú szólamok vannak egymásra rétegleve. Emellett uralkodó a cluster-hangzás, továbbá nincsen értékelhető–leírható dallam, harmónia és ritmus, ellenben kiemelkedő szerep jut a hangszínnek.

A mű hangfelvétele kottával

Continuum (1968)

Ebben a darabban a statikus, lassan változó állapotzenét Ligeti apró mozgásokkal éri el, ezúttal nem polifón módon, hanem arra az akusztikus jelenségre alapozva, hogy az emberi fül másodpercenként 17 hangot képes hallani úgy, hogy különálló hangokként fogja fel őket. Ha másodpercenkénti ennél több hang követi egymást, azt már masszának, akkordnak halljuk. A szerző azért választotta a csembalót ennek az ötletnek a megvalósítására, mert az a legkönnyebb járású hangszer, azon a legkönnyebb sok hangot gyorsan megszólaltatni. A mű címének jelentése folyamat(osság)

A mű koncertfelvétele

A nagy kaszás (1977)

Ligeti egyetlen operája, eredeti címe: Le grand macabre; egy hollandiai író, Ghelderode színdarabján alapul (A nagy kaszás balladája): abszurd, Bosch festményeinek tragikomikus látványát zenére alkalmazó felnőttmese, amelyben a Halál érkezik egy kitalált város, Breughellandba, és kihirdeti, hogy éjfékkor vége lesz a világnak. A mű tele van ötlettel, idézetekkel más zeneművekből. Az operából Ligeti karmester-barátja tízperces koncerttermi jelenetet készített Mysteries of the Macabre (A nagy kaszás misztériumai) címmel, virtuóz énekszólamra és zenekarra, a szöveg itt is félig nonszensz, vagyis értelem nélküli.

A Mysteries of the Macabre Barbara Hannigan lenyűgöző előadásában

Zongoraetűdök (1985–2001)

Ligeti három kötetben adta ki zongoraetűdjeit, összesen tizennyolc művet. Mindegyik más-más ötletre épül, más-más zenei gondolat kibontása, ezek a zongorairodalom legvirtuózabb és legnehezebb darabjai közé tartoznak. Sokféle hatás jeleni meg bennük: áttételesen Chopin és Schumann zongorazenéje, gamelán zene, afrikai poliritmia (több metrum egyidejű alkalmazása), Bartók zenéje, jazz, valamint Conlon Nancarrow gépzongorára írt, poliritmiára szintén építő etűdjei. Utóbbiakat azért csodálta Ligeti, mert az amerikai zeneszerző a megszólaltatásból kiiktatta az emberi tényezőt, így olyan bonyolult ritmikai alakzatokat írhatott le, amilyeneket csak akart, szabadon engedve fantáziáját. (A gépzongora úgy működik, hogy egy előre kiluggatott, vagy a hangok helyén kidomborodó papírt fűznek be, a gép pedig beleakadva ezekbe, megszólaltatja az adott hangot.) Példa: Nancarrow: 28. etűd

Válogatás Ligeti zongoraetűdjeiből:

No. 1.: Rendetlenség (Désordre)
Gyors poliritmikus etűd, fel- és lefele mozgással, aszimmetrikus hangsúlyokkal. A jobb kéz csak fehér billentyűkön játszik (diatonikus hangkészlet), a bal kéz pedig csak a feketéken (pentaton hangkészlet) – emiatt politonalitás is születik. (Lásd a jobb és bal kéz előjegyzését.)

hangfelvétel, kotta

No. 2.: Üres húrok (Cordes à vide)
A két kéz szólama kizárólag kvintugrásokból áll, mintha egy hegedű üres húrjait húznánk meg egymás után. Ez azonban csak a kiindulópont, és ebből az ötletből különböző technikákkal variálódik ez a motívum, ritmikailag is.

hangfelvétel, kotta

No. 9.: Szédülés (Vertige)
Ligeti írja erről a darabról: „Egyik zeneszerzői célom, hogy létrehozzak egy olyan illuzionisztikus zenei teret, amelyben az, ami eredetileg idő és mozgás volt, úgy jelenjen meg, mint valami időtlen és mozdulatlan dolog. Az etűd alapötlete a folytonos lecsúszás és összeomlás, melynek során az időbeli folyamat befagy, az összeomlás állapottá válik. A darab alapját technikai értelemben lefelé futó kromatikus skálák alkotják. Ám mielőtt véget érne egy ilyen lefutás, már elindul a következő, így a hullámmozgások interferenciába lépnek egymással – az egyes hullámok átcsapnak egymáson. A kromatikus lefutások önmagukban ugyan szabályosak, ám a kombinációjuk – a belépéstávolság folytonos változása miatt – kaotikus mintázatot hoz létre.”

hangfelvétel, kotta

No. 13.: Az ördög lépcsője
M. C. Escher optikai csalódáson alapuló grafikájának zenei megfelelője. A neves grafikus munkáin olyan lépcsők láthatók, amelyeken ha felmegy valaki, lejut az aljára. Ligeti is ezt az őrült, soha véget nem érő folyamatot ültette át zenébe: amint felérünk, kezdődik az egész elölről.

koncertfelvétel, kotta, látványos videó

Nonszensz madrigálok (1993)

A hat tételből álló sorozat a világhírű brit énekegyüttes, a King’s Singers megrendelésére íródott. Ligeti mindig is vonzódott az abszurd humorhoz, és az énekegyüttesnek amúgy is testhez álló lett volna egy angol költők abszurd humorú darabjaiból álló sorozat. Ezek is rendkívül nehezek, ritmikailag és énektechnikában, intonációban egyaránt. Különleges az Ábécé című tétel, amely nem más, mint az angol ábécé betűi dramatizálva, tehát mint az Aventures esetében: nonszensz, értelmetlen szöveg érzelmi töltettel, mintha egy mindenki számára érthetetlen nyelven írott operajelenet vagy dráma lenne; csodálatos hangszínekkel, egy nagyszekundból kiindulva, onnan bejárva egy hangnemi területet, fokozódva csúcspontig, majd visszacsitulva.

The Alphabet (Az ábécé) című tétel kottával, szöveggel

Síppal, dobbal, nádihegedűvel (2000)

Ez Ligeti utolsó befejezett kompozíciója, hét magyar nyelvű dalból áll, mint a Nonszensz madrigálok; négy ütőhangszeresre és mély hangú énekes szólistára íródott, Weöres Sándor verseire. A cím nem a költőtől való, hanem az ismert gyermekversből, jelezve, hogy a tételek, megzenésített versek között vannak gyermekien egyszerűek is, illetve, hogy az ütőhangszerek mellett más hangszerek is megszólalnak kiegészítésképpen, például szájharmonikák, blockflöték, lótuszfuvola (kis síp,amelyből kis rudat kell ki-be tologatni, huhogó hangot ad). Mindegyik miniatűr egy remekmű; ezek között is vannak nonszensz versek, vagy olyanok, amelyek gyermekdedségükkel együtt is drámai csúcspontot hoznak, valamint a Kínai templom című tétel egy szótagos szavak sora, Ligeti zenéjével szó és hang csodálatos szimbiózisa.

Koncertfelvétel

A dalok szövege a Youtube-felvétel időivel

vissza a lap tetejére