Ennek az időszaknak a legfontosabb eseménye Mozart látogatása Mannheimben és Párizsban (1777. szeptember – 1779. január), de Bécsben is eltöltött három hónapot (1773. július – szeptember). A köztes időket Salzburgban tölti, az évtized vége felé egyre ellenszenvesebb lesz számára szülővárosa, és egyre jobban elkívánkozik onnan. Ebben az évtizedben válik érett zeneszerzővé, szívja magába a nagy zenei központokban divatos stílusok lényegét, és írja meg első remekműveit például a szimfónia, a versenymű, a zongoraszonáta, a hegedű–zongora-szonáta műfajaiban, az egyházi zene területén.

1773. július – szeptember: Bécs

Bécsben megismerkedik az udvari körökkel, Haydn legfrissebb műveivel (opp. 17, 20 vonósnégyesek), ő is 6 vonósnégyesből álló sorozatot ír. Nem kap az udvarban állást.

Ebben az időben írja meg első eredeti – nem átirat – zongoraversenyét (F-dúr, K.175) és több szimfóniát, amelyek hangvételükkel nem kezdő, szárnypróbálgató zeneszerző, hanem kiforrott stílusú alkotó erős, eredeti alkotásai. A g-moll szimfónia (K.183), amely a későbbi, azonos hangnemű későbbi szimfónia után kapta az utókortól a “kis” jelzőt, a kor kevés moll szimfóniáinak egyike, izgalmas harmóniavilágú darab viharos, zaklatott első és utolsó tétellel 1773 októberéből, hangulatában szándékos vagy véletlenszerű hasonlóságokkal Haydn egy évvel korábbi 45. fisz-moll (“Búcsú”) szimfóniájának első tételével. A-dúr szimfónia (K.201, 1774. április) már erős kontraszthatásokkal él, az első tétel nem a megszokott módon, figyelemfelkeltő harsánysággal indul, hanem halkan, majd akkor válik hangossá, amikor arra a hallgató nem számít – talán szintén Haydn által megteremtett gyakorlatot követve.
Figyelemre méltó kompozíció ebből az időből a két hegedűre és zenekarra írt Concertone (K.190), amelynek címe “nagy concertó”-t jelent, és amelynek első tételében egészen merész, már-már szemtelenül váratlan fordulatok lepik meg a hallgatót. Mozart fúvós hangszerre írt első versenyműve, a B-dúr fagottverseny (K.191, 1774. június) az öt feltételezett fagottverseny közül az első és az egyetlen, ami fennmaradt, arra kitűnő példa, milyen idiomatikusan, a fúvós hangszer technikájának követelményeihez, igényeihez tökéletesen alkalmazkodó, ugyanakkor változatosan színes szólamot ír a tizennyolc éves zeneszerző, ráadásul egy olyan hangszerre, amely ritkán előtérbe, és más hangszereknél talán kevesebb kiaknázható lehetőséget nyújt (1. tétel, a fagott 1:30-nél lép be).

Münchentől nyáron felkérést kap opera írására, a karneváli szezonra, erre írja a La finta giardiniera című vígoperát (Az álruhás kertészlány, kitűzött bemutató: 1774. dec. 29., elhalasztott bemutató: 1775. jan. 13.).
1774. december 6.: utazás Münchenbe. Éveken keresztül próbálkozott – mindhiába – állást kapni a pfalzi – későbbi bajor – választófejedelem, Károly Tivadar udvarában, mert ő tartotta fennt Mannheimben, a kor egyik legjobb zenekarát, valamint a város nem volt messze Salzburgtól, családjától. Legkorábbi zongoraszonátái is ebből az időből származnak.
1775. március 7.: visszaérkezés Salzburgba, amely helyet, kulturális környezetet nyomasztónak találta, a hercegérsektől nem számíthatott jóindulatra, az nem ismerte el és fel rendkívüli tehetségét. Pedig kapott megbízást, Miksa Ferenc kölni hercegérsek és osztrák főherceg (a fiatal Beethoven munkaadója) látogatására kellett írnia egy szerenádot (színpadi játékot), ez lett az Il re pastore (A pásztorkirály).
Ebben az időben (1775. április és december között) írta meg ma ismert összes, öt hegedűversenyét, ezek között talán a legizgalmasabb az A-dúr hegedűverseny (K.219), amelynek első tételében a szólóhegedű a várakozással ellentétben egy “lassú tételbe” kezd, a finálé (rondó) pedig törökös epizódjáról nevezetes, amelyben a mélyvonósoknak a vonó fájával kell ütniük a húrt, talán a cintányérok hangját imitálandó (zene, kotta). A törökös zene kedvelt, divatos volt a korban, a janicsárzenekarok vad, zajos hangzásának megidézése egzotikumnak számított, ebben a tételben is jól ellenpontozza a kecses rondótémát. Mozart leghíresebb törökös zenéje a Szöktetés a szerájból című opera nyitánya.
1776.: több billentyűs versenymű, ezek már érettebb kompozíciók (B-dúr, K.238; C-dúr, K.246), háromzongorás versenymű (K.242) a befolyásos salzburgi Lodron család számára.
Szerenádok: Lodron grófnő névnapjára írt szerenádokat: K.247, K.287, továbbá Nannerl névnapjára szeptett-divertimentót (K.251). Ekkor írt két echo-szerenádot, amelyek visszhanghatásokkal élő zenei párbeszédek: Serenata notturna (K.239) két kis zenekarra, Notturno (K.286) négy(!) zenekarra. A korszak jelentős, nagyszabású zenekari műve: szerenád egy előkelő salzburgi polgár lányának esküvőjére: Haffner-szerenád, K.250. Nyolc tétel, majdnem egyórás, a 2., 3., 4. tétel egy hegedűverseny három tételének felel meg.
Misék: egyházi zene komponálása udvari feladatai közé tartozott. Öt misét írt ebben az évben, mind rövid (missa brevis), ugyanakkor ünnepélyes hangszerelésű (missa solemnis), mind C-dúr, ezért szerepelnek bennük trombiták, üstdobok: K.220 (úgynevezett Spatzenmesse [“Veréb-mise]), K.262 (Missa longának nevezik, de valójában missa brevis), K.257 Credo-mise (a Credo hosszú megzenésítéséről), K.258 Piccolomini-mise (=nagyon rövid mise), K.259 Orgelmesse (orgonaszólós mise: a Benedictus orgonaszólóval kezdődik). Valamint: B-dúr mise, K.275. Ugyanekkor keletkeznek misékhez kapcsolódó templomi szonáták, fontos egyházi műve ebből a korszakból: Litaniae de venerabili altaris sacramento, K.243. Ennek megdöbbentően, a Requiemet előlegezően mély, izgalmas harmóniavilágú tétele: Viaticum in Domino morientum (harsonákkal, pengetett vonósokkal, szűkszeptim hangzatokkal, kotta, ford.: Útravaló azoknak, kik az Úrban halnak meg, könyörülj rajtunk!); drámai tétel még a Tremendum ac vivificum (ford.: Félelmetes és életet adó Szentség, könyörülj rajtunk!).

1777. eleje: nagyszabású, kifinomult stílusú Esz-dúr (“Jeunehomme”) zongoraverseny egy Jeunehomme nevű francia művésznő számára (a név jelentése: fiatalember, ejtésmódja: zsönomm), K.271. Az első tétel különlegessége, hogy a zongora rögtön az elején megszólal, nemcsak a zenekari bevezetés után, illetve később, az első szólójánál trillával veszi át a szót a zenekartól. Mozart ebben az időszakban keletkezett zenekart foglalkoztató zenéiben megfigyelhető, hogy a zene lényegi részét a vonósok adják, a háttérben viszont a fúvósok színesítik-gazdagítják a hangzást. Később a fúvósok egyre jobban előtérbe kerülnek, és például az 5-6 évvel későbbi zongoraversenyekben fontos szerepet töltenek be, az elsőhegedű szólammal egyenrangú részvevőkként.

Gyönyörű és kecses hangszerelésének fő jellemzője az az új mód, ahogyan a fúvós hangszereket alkalmazza. Korábban soha nem használták ezeket ilyen művészi hatással

– már az 1798-ban kiadott második Mozart-életrajzban, egyben első monográfiában kiemeli ezt a szerző Niemetschek, aki azt is megjegyzi (szintén jó érzékkel), hogy Mozart húszéves korától számítható érett zeneszerzőnek. A Jeunehomme-zongoraverseny második tétel az első kontrasztjaként komoly hangvételű zene c-moll hangnemben.
1777. augusztus: Mozart felmond a salzburgi udvarnál, máshol próbál szerencsét. Első alkalom, hogy apja nélkül indul útnak (anyja kíséri); apja és közte zajló levelezés nagyon érdekes és gazdag.

Tizenhat hónapos körutazás – Mannheim, Párizs (1777. szeptember – 1779. január)

Ezalatt semmilyen állásajánlatot nem kapott, komolyabb megbízást sem, szerelmes lett és csalódott, anyja meghalt, utazásai a családi kasszát gyengítették, konfliktusokat szült közte és apja között.

1777. szeptember 23.: Mozart és anyja Münchenbe indulnak, 17 napot töltenek el ott. Nem kap állást (“nincs üresedés” – üzente a választófejedelem)
1777. október második fele: Augsburg (2 hét); itt meglátogatta Stein zongorakészítőt, aki később rendelkezésére bocsát hangszereket; barátságot kötött unokatestvérével, Maria Anna Theklával, akinek obszcén, kétértelműségekkel teli leveleket ír a következő hónapokban (Bäsle-levelek, a Base [unokanővér] szóból). A levelekből és a Mozart teljes levelezéséből később orvosi tanulmány is született, amely Mozart szóhasználatából a Tourette-szindróma egy fajtáját, az úgynevezett Coprolaliát mutatta ki; ennek tünete obszcén szavak társadalmilag nem odaillő, kényszeres használata. Részletet Mozart unokatestvéréhez írott leveleiből:

„Fosok az orrodra, orrok a fosodra. Apropó. Bír kegyed punaspulnival? Mi…? Hogy még mindig kedvel… azt elhiszem! Annál jobb, minél jobb! Bizony, így megyen ez ezen a világon, kinek a zacskó, kinek a pénz, Kegyed kivel tart? Vélem, ugye? Meghiszem azt! Most még nagyobb a baj. (…) Isten megáldja, ó, de ég a seggem, mint a tűz! Vajon mit jelenthet ez!… Talán kaka akar kibújni?… Igen, igen, kaka, ismerlek én téged, látlak is, és érzem az ízed… és… mi az?… Lehetséges ez!?… Ti, istenek! Fülem, nem csapsz be?… Nem, az biz’az! Minő hosszú, szomorú hangzat! (…) Most még el kell mesélnem önnek egy szomorú történetet, amely most ebben a pillanatban történt. Miközben javában írom ezt a levelet, hallok valamit az utcán. Félbehagyom az írást – felállok, az ablakhoz megyek… És – már nem hallok semmit! Visszaülök – újra írni kezdek – – alig írok le tíz szót, megint hallok valamit – megint felállok – mikor felállok, már csak egészen gyengén hallok valamit, de valami égett szagot érzek… Akárhová megyek, valami bűzlik. Ha kinézek az ablakon, elenyészik a szag, ha újra befelé fordulok, megint erősödik. Végül így szól hozzám Mama: – Fogadjunk, hogy eresztettél egyet! – Nem hiszem, Mama. – De igen, igen, biztosan. Próbát teszek, az egyik ujjamat bedugom a seggembe, aztán az orromba, és… ecce provatum est! A Mamának igaza volt. Nos, Isten megáldja, csókolom 1000-szer, és maradok mindörökre az öregifjú disznófasz(i) [Sauschwanz] (1777. november 5.)

“Bocsásson meg a pocsék írásomért, öreg már ez a toll, csakhamar huszonkét esztendeje lesz pedig, hogy ugyanabból a lukból szarok, a széle mégsem rojtos még! Pedig de sokszor szartam – s fogaimmal a végét leharaptam.” (1777. november 13.)

“Ma très chère Cousine! Mielőtt írok Kegyednek, a budiba kell mennem – kész, megvolt! Ah! Most megint könnyebben lélegzem! Egy kő esett le a szívemről – most újra lakmározhatom! No lám, no lám, ha ürítkezik egyet az ember, még szép az élet. (…) Ha kell, akkor megyek, de ha olyanok a körülmények, hogy meghajtottak, akkor futok, és ha már egyáltalán nem tudom visszatartani, akkor a nadrágomba szarok. Óvjon Isten lába, az ablakban csülke. (…) Több újságot most már nem tudok, csak azt, hogy egy vén tehén újabb szarlepényt rakott.” (1777. december 3.)

1777. október 30. – 1778. március 14.: Mannheim

Mannheim Európa egyik legjobb, újító szellemű  zenekarával büszkélkedhetett ebben az időben; Mozartnak méltó munkahely lett volna az udvar, de a zenekedvelő választófejedelem elutasító válaszban részesítette, Mozart egy hónapot várt erre a válaszra. A tovább utazáshoz kedvezőtlen évszak miatt Mozart maradt. Csodálja azt a fegyelmet, amely a zenekari munkát jellemzi.

„Micsoda fegyelem uralkodik ebben a zenekarban! Micsoda tekintélye van Cannabichnak – itt mindent komolyan végeznek: Cannabichot, aki a legjobb dirigens, akit valaha láttam, szeretik és félik alárendeltjei. Tekintélye van az egész városban is, és a katonáinak [beosztott muzsikusainak] is – de azok másképp is viselkednek – jó modoruk van, jól öltözöttek, nem járnak kocsmába, nem isznak.” (levele Párizsból, 1778. július 9.)

Barátságot kötött a zenekar jeles muzsikusaival (Christian Cannabich koncertmester, Ignaz Holzbauer karmester, Johann Baptist Wendling fuvolás), beleszeretett egy kottamásoló lányába, a tizenhat éves Aloysia Weber szoprán énekesnőbe, akit – ahelyett, hogy Párizsba ment volna tovább – el akart vinni Itáliába, hogy ott ismertté tegye a nevét. Legfőbb érdeme, hogy “pazar cantabilét énekel” – írja Mozart (1778. február 7.) , vagyis remek énektechnikájának köszönhetően gyönyörű dallamokat képes énekelni. Apja végül levélben parancsol rá, hogy azonnal utazzon tovább Párizsba.

„Terved (alig tudok írni, ha rágondolok), terved, hogy Weber úrral és két lányával körutazzál, majd elvette az eszemet! Drága fiam! Hogy vehetnek rá csak egy órára is ilyen szörnyű gondolatra?! Leveled úgy hat, mint egy regény! És valóban el tudnád határozni magadat, hogy idegenekkel körülcsavarogj a világban? Jó híredet, öreg szüleidet, drága nővéredet félretold az útból?! Kitégy engem az érsek gúnyos nevetésének és az egész városénak, amely pedig szeret téged?” (…) Hogy örömed telik abban, hogy megszorultakon segítsél, apádtól örökölted; de mindenekelőtt teljes lelkeddel szüleid javára kell gondolnod, különben ördögé lesz a lelked. Emlékezzél, mikor elutazásodkor elesetten láttál a kocsi mellett állni; betegen éjszaka két óráig csomagoltam, s hat órakor már újra a kocsinál voltam, hogy mindenről gondoskodjam számodra – s azután keseríts el, ha oly kegyetlen tudsz lenni! (…) El veled Párizsba! Mégpedig azonnal! állítsd nagy emberek példáit magad elé: Aut Caesar, aut nihil! [Vagy császár leszel vagy semmi]” (apja levele Salzburgból, 1778. február 11-12.)

Mozart mint jól nevelt és apját gyermeki odaadással tisztelő fiú részletesen beszámol leveleiben mindarról, ami vele történt. Apja távolról instruálja, utasítja, irányítja, kiváló pszichológiai érzékkel folyamodva akár érzelmi zsaroláshoz, szemrehányásokhoz, dicsérethez. Levelei kiváló retorikai érzékekkel felépített atyai szónoklatok, a pszichológiai hadviselés ékes példái. Mozart ekkor már huszonkét éves felnőtt, de még mindig gyermek, ezt a szerepet adja rá apja, és ezt a szerepet ő viszi. Gyanakvó, bizalmatlan apja félti, aggódik érte, és neheztel rá, amiért nem úgy dönt, ahogy szerinte dönteni kellene, hogy fia naiv, túl nyíltszívű az újonnan megismert emberekkel:

„Kedves fiam, Isten kitűnő értelmet adott neked. Amint látom, két dolog van, ami néha megakadályoz, hogy jól hasznát vegyed. Mert hogy miként kell használnod, és hogyan ismerheted ki az embereket, eléggé megtanulhattad tőlem. Gyakran emlegetted tréfából, hogy mindent kitalálok, gyakran annyi mindent előre látok: »papa rögtön Isten után következik«.
Mit gondolsz, mi ez a két dolog? Vizsgáld meg magad, ismerd meg magad, kedves Wolfgangom, s ki fogod találni: a kelleténél kicsit több gőg és önzés, s az, hogy rögtön túl bizalmas vagy, s mindenkinek kiöntöd a szíved; szóval, mivel elfogulatlan és természetes akarsz lenni, mindjárt túlságosan nyílt szívű vagy. Pedig az előző tulajdonság el kellene hogy nyomja az utóbbit; aki gőgös és önző, nem egykönnyen bizalmaskodik. De gőgödet és önzésedet sérti, ha nem adják meg neked rögtön a neked járó megbecsülést: még olyanoknak is, akik nem ismernek, homlokodról kellene leolvasniok, hogy tehetséges ember vagy?! Hízelgőknek ellenben, akik szándékosan, céljaik érdekében akarnak felhasználni, s az égig magasztalnak, könnyedén kitárod szívedet, és úgy hiszel nekik, mint az evangéliumnak. Természetesen rászednek. (…) Kérlek, ne hidd, hogy nem bízom gyermeki szeretetedben; minden, amit mondok, csak azt célozza, hogy derék embert faragjak belőled. Emberek milliói nem kaptak olyan nagy kegyelmet Istentől, mint te. Micsoda felelősség! Nem volna örök kár, ha ilyen nagy tehetség rossz útra tévedne?! S ez egy pillanat alatt megtörténik!” (apja levele Salzburgból, 1778. február 23.)

A nagyszerű mannheimi együttes számára írta Mozart a nagyszabású Esz-dúr sinfonia concertantét hegedűre, brácsára és zenekarra (K.364); két ragyogóan virtuóz koncertáriát Aloysia Weber számára (Non sò d’onde viene, K.294; Io non chiedo, K.316), egyet a mannheimi fuvolás feleségének, az Idomeneo későbbi Iliájának, Dorothea Wendlingnek (Basta, vincesti, K.486a [295a]) és egyet mannheimi jóbarátjának és az Idomeneo leendő címszereplőjének, az idősödő Anton Raaff tenoristának (Se al labbro mio non credi, K.295).

1778. március 23. – szeptember: Párizs

Itt Grimm báró (Friedrich Melchior, Baron von Grimm) vette pártfogásába és tett neki komoly szolgálatokat, szívességeket, bár kapcsolatuk megromlott, mert a báró Piccinni híve volt, Mozart pedig kívül akart maradni a Gluck–Piccinni-viszályon; alapvetően nem szeretett Párizsban lenni, megvetette a francia ízlést, a 18. század egyik legjelentősebb – bár megosztó – gondolkodójának halálát így kommentálta:

„Most pedig tudatok Önnel egy olyan hírt, amelyről tán hallott már, nevezetesen, hogy kimúlt, akár a kutya, az istentelen és cégéres gazember, Voltaire, megdöglött, mint valami barom – ez hát a díja!” (levél apjához Párizsból, 1778. július 3.)

A francia zenészekről is lesújtó véleménnyel volt; úgy látta, a francia zenei életet csak a külföldről jött muzsikusok éltetik:

„A franciák szamarak és azok is maradnak, akármit csinálnak – idegeneknél kell menedéket keresniük. (…) Hogy a Concert Spirituelen a szimfóniám páratlan sikert aratott, szintén megírtam. Ha egy operát kell csinálnom, épp elég bosszúságom lesz vele – de én ezzel nem sokat törődnék, mert már megszoktam, csak az az átkozott francia nyelv ne lenne olyan galád a zenéhez! Valami siralmas – a német hozzá képest még istenes. Hát még az énekesek és énekesnők – nem is lehetne így nevezni őket, hiszen nem énekelnek, hanem ordítanak, bömbölnek, mégpedig teli torokból, az orrukból és a gégéjükből.” (levél apjához Párizsból, 1778. július 9.)

A remélt opera-megrendelést nem kapta meg, ugyanakkor Versailles-ban a királyi udvar orgonista-állását ajánlották neki, amit viszont ő nem fogadott el. Tanításból próbált megélni, de ezen a téren sem várakozásainak megfelelően történtek a dolgok; nem sikerült biztos megélhetést szereznie, pedig apja azzal küldte tovább Párizsba, hogy előbb keressen ott sok pénzt, és aztán menjen Itáliába a Weber-családdal, ha akar). Mivel Mozart csak elvétve írt zeneszerzési szokásairól, számunkra kiemelt jelentőségű az a levél, amelyben egy “páratlanul fuvolázó” herceg “gyönyörűen hárfázó”, de zeneszerzésben kevésbé tehetséges lányának adott zeneszerzés-órán alkalmazott módszereit írja le:

„Ma tartottam neki a negyedik órát, és ami a komponálás szabályait és a kottavetést illeti, eléggé meg vagyok elégedve vele – az első menüetthez, amelyet feladtam neki, egész jó basszust szerzett. Kezd most már három szólamban írni. Megy a dolog, csakhogy mindjárt elunja, de én nem tudok segíteni rajta – így lehetetlen tovább haladni. Túl korai még, akkor is, ha csakugyan lenne benne géniusz, de sajnos nyoma sincs – mesterkedéssel kell majd mindent elérni. Nincsenek semmilyen gondolatai. Nem mozdul semmi. Minden lehetséges módon megpróbálkoztam már, többek között  az is eszembe jutott, hogy egy egészen egyszerű menüettet írjak fel neki, és megnézzem, tud-e variációt csinálni rá. De hiába. Nos, gondoltam, biztosan nem tudja, hogy és mint fogjon hozzá – az első taktust elkezdtem hát én variálni, és mondtam neki, hogy így folytassa, és maradjon a témánál – akkor végre nagyjából ment. Mikor ezzel megvoltunk, azt mondtam neki, kezdjen el most ő maga valamit – csak az első hangot, egy dallamot –, hát erre teljes negyed óra hosszat tűnődött – de nem jutott eszébe semmi. Erre leírtam neki egy menüett négy taktusát, és azt mondtam neki, nézze csak, micsoda szamár vagyok, elkezdtem egy menüettet, de még az első részt sem tudom befejezni – ugyan legyen már szíves kidolgozni. Először úgy vélte, az lehetetlen. Végre nagy fáradság árán kiszenvedett magából néhány hangot, én pedig örültem, hogy mégiscsak sikerült valami. Akkor ki kellett dolgoznia egészen a menüettet – azaz csak az egyik szólamot. Lecke gyanánt nem kértem tőle semmi egyebet, csak hogy változtassa meg az én négy taktusomat, és csináljon belőlük valamit, találjon ki egy másik kezdetet, lehet ugyanaz a harmónia, csak a dallam más. Nos, holnap majd meglátom, mire jutott.” (levél apjának Párizsból, (1778. május 14.)

A herceg, Adrien-Louis de Bonnières, Guînes hercegének felkérésére, az apa és legidősebb lánya, Marie-Louise-Philippine számára komponálta a különleges szépségű, elegáns formálású és érzéki C-dúr fuvola–hárfa-versenyét (K.299), amelynek egyik csodálnivaló erénye a hangszerelés változatossága és dús hangzása, a második tétel meghitten bensőséges, a finálé szellemes és könnyed, de kifinomultabb, összetettebb, művészibb, elvontabb módon, mint ahogyan Haydn zárótételei azok.

Az egyetlen zajos siker Párizsban egy szimfónia-megrendeléshez fűződik. A zenetörténet egyik első (1725 és 1790 között rendezett) nyilvános koncertsorozata, a Concert Spirituel keretében előadták új D-dúr szimfóniáját, ez az úgynevezett Párizsi szimfónia (K.297), amely a helyi ízléshez tökéletesen alkalmazkodik, a szerzőt – a kor bevett gyakorlata szerint – kifejezetten az vezérelte, hogy a közönségnek izgalmas, emelkedett szórakoztatást nyújtson, olyan zenét írjon, amely meglepő fordulataival folyamatosan izgalomban tartja közönségét. A szimfónia ennek megfelelően gazdag a hatásos fortékban (“a franciák szeretik a zajosak szimfóniákat” – írja Leopold Mozart, a szimfónia a premier coup d’archet [első vonóhúzás] elnevezésű eszközzel szinte berobban, azonnal magára vonva a hallgató figyelmét), sűrű a dinamikai kontrasztokban, változatos ritmikában, és előtérbe helyezi a virtuóz zenekari játékot; azelőtt soha nem írt Mozart ilyen nagy létszámú zenekarra. Párizsi szimfónia – 1. tétel Ahogyan beszámol a szimfónia fogadtatásáról, érezhető, hogy “zsebre tette” a közönséget: mielőtt megírta a művet, olyan jól kifigyelte, mi tetszik az ottani közönségnek, hogy aztán játszi könnyedséggel tudott vele tréfálkozni a zene nyelvén. Ugyanakkor a koncertsorozatot vezető karmester, Joseph Legros nem volt elégedett a középső, lassú tétellel, mondván, túl sok benne a moduláció és túl hosszú, ezért Mozart másik lassú tételt komponált, ami egyszerűbb és rövidebb. A szimfónia – szintén a párizsi közönség igényeit kielégítendő – nem négy, hanem csak háromtételes (kotta). Íme, a beszámoló:

„A szimfónia elkezdődött, Raaff mellettem állott, és mindjárt az első Allegróban volt egy futam, amelyről jól tudtam, hogy el kell nyernie a hallgatóság tetszését, el is volt ragadtatva tőle mindenki –nagy taps tört ki –, mivel azonban tudtam, hogyan írjam meg, hogy még nagyobb hatása legyen, ezért a végén még egyszer visszahoztam ugyanazt – ott jött hát da capo [kezdődött elölről]. Tetszett az Andante is, de különösen az utolsó Allegro [gyors zárótétel]. Mivel hallottam, hogy itt minden végső Allegro [zárótétel] az elsőkhöz hasonlóan az összes hangszeren egyszerre és többnyire unisono [mindenki ugyanazt játssza, hangosan] kezdődik, én egyedül a másodhegedűn kezdtem el, piano [halkan] nyolc taktusnyit – ezt mindjárt egy forte [hangosan] követte –, így a hallgatóság (mint vártam) a pianónál nem is pisszent – aztán jött mindjárt a forte! Amint meghallották a fortét, már csapták is össze a tenyerüket! Örömömben mindjárt a szimfónia után a Palais Royalba [királyi palotába] mentem – ettem egy finom fagylaltot –, elimádkoztam a rózsafüzért, amit megígértem – és hazamentem.” (levél apjához Párizsból, 1778. július 3.)

Ugyanebben a levelében írja meg édesapjának hogy anyja nagyon beteg. Valójában azonban a levél írásakor anyja már halott volt (Anna Maria Pertl 57 évet élt, mégis ezzel a kegyes hazugsággal küldi el a levelet apjának, mert „nem vitte rá a lélek, hogy nagy hirtelen ezzel a szörnyű hírrel rohanja le”:

„Monsieur mon très cher Père!
Nagyon kellemetlen és szomorú hírt kell adnom Önnek, amely egyben megmagyarázza azt is, miért nem válaszoltam előbb utolsó, 11-n kelt levelére. Kedves anyám nagyon beteg. Szokása szerint eret vágatott magán, amire nagy szükség is volt, és egészen jól is érezte magát utána – ámde néhány napra rá hol hidegrázásra, hol forróságra panaszkodott, hasmenés, fejfájás kínozta. Eleinte csak házi szereinket használtuk, görcsoldó port, szívesen használtuk volna a feketét is, de híjával voltunk, és itt nem kaptunk belőle, nem is ismerik itt pulvis epilepticus néven. De mivel egyre rosszabbul lett – alig tudott beszélni, elveszítette a hallását, úgyhogy kiabálni kellett –, Grimm báró ideküldte az orvosát. Mama azonban továbbra is nagyon gyenge, lázas, forró és félrebeszél, – azt mondják, van remény, bennem azonban nincsen sok. Már hosszú ideje éjjel-nappal félelem és remény közt hánykódom – de teljesen rábíztam magam Isten akaratára, és remélem, Ön és drága nővérem is ezt fogják tenni, hiszen miféle más szertől lehetne az ember nyugodt?” (Párizsból apjának, 1778. július 3.)

A gyászhírt Mozart először a család salzburgi barátjának, Bullinger abbénak írja meg, azzal a kéréssel, hogy “kíméletesen készítse fel” apját erre a szomorú hírre, “tartsa meg nekem apámat, öntsön lelket beléje, hogy ne érje túlságosan súlyos és kemény csapásként, ha majd értesül a legrosszabbról”. Családjának csak hat nappal később írja meg a gyászhírt, valószínűleg, mire a salzburgi abbé válaszolt, hogy elvégezte, amire Mozart kérte:

„Monsieur mon très cher Père!
Remélem, fel van készülve rá, hogy szilárdan hallgassa meg a legszomorúbb és legfájdalmasabb hírek egyikét – a 3-án kelt legutóbbi levelem nyomán bizonyára van már olyan állapotban, hogy hallhat valami nem jót. Ugyanazon a napon, 3-án anyám este 10 óra 21 perckor Istenben megboldogult – mikor pedig Önnek írtam, már a mennyei örömöket élvezte – már túl voltunk mindenen. Éjszaka írtam Önnek – remélem, megbocsátja Ön is és kedves nővérem is ezt az apró, de nagyon szükséges csalást, mert miután az én fájdalmaim és szomorúságom alapján következtettem a Kegyedékére, egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy nagy hirtelen ezzel a szörnyű hírrel rohanjam le. (…) Könnyen elképzelhetik, mi mindent állottam ki, milyen bátorságra és állhatatosságra volt szükségem, hogy nyugalommal viseljem el az egészet, ahogy fokról fokra lett a baj mind nagyobb, mind súlyosabb – és mégis, a Jóisten nem tagadta meg tőlem ezt a kegyet – éppen elég fájdalmat éreztem, eleget sírtam – ámde mit használt? Meg kellett tehát vigasztalódnom; tegyenek így Kegyedék is, drága Apám és drága nővérem! Sírjanak, sírják ki magukat jó alaposan – de végül is vigasztalódjanak meg, gondolják meg, hogy a Mindenható Isten akarta így – és ugyan mit tehetnénk mi őellene? (…) Ama szomorú körülmények között három dologgal vigasztalódtam: (…) másodszor anyán könnyű és szép halálával, amennyiben elképzeltem, miként lett egy pillanat alatt a legboldogabb – mennyivel boldogabb most, mint mi! –, úgyhogy azt kívántam magamban, bárcsak vele utazhatnék e pillanatban.” (Párizsból apjának, 1778. július 9.)

Leopold értesíti: a hercegérsek magasabb rangba hajlandó őt helyezni (koncertmester és udvari orgonista poszt), fizetésemeléssel, több szabadsággal, jöjjön haza.
Párizsi és mannheimi látogatása során látja csak igazán, micsoda különbség van Salzburg és e két város zenei élete, az ő megbecsültsége között. Levélrészletek, amelyekben Salzburg iránti ellenérzéseit fogalmazza meg:

„…amikor pedig ott van az érsek és az egész udvartartás, zsúfolásig tele a templom emberekkel! Ez undorító – ez az egyik fő oka annak, ami gyűlöletessé teszi a szememben Salzburgot: az otromba, züllött és lompos udvari muzsika [grobe, lumpenhafte, liederliche]. Egy becsületes ember, akiben van jómodor, nem tud együtt élni velük – ahelyett, hogy pártjukat fogná, inkább szégyellnie kell magát miattuk! Továbbá és talán emiatt, a zenét nálunk nem szeretik, és nincsen semmi tekintélye – hát, igen, ha a zene olyan megbecsülést élvezne, mint Mannheimben! (Párizs, 1778. július 9.)

„Ön tudja, drága Barátom, mennyire gyűlöletes hely számomra Salzburg! Nemcsak az igazságtalanságok miatt, amelyeket kedves apám és én ott elszenvedtünk. (…) Salzburg nem az én tehetségemnek való hely! Először is a muzsikusoknak nincsen semmi tekintélyük, másodszor pedig nem lehet hallani semmit, nincsen sem színház, sem opera! És ha egy operát mégis el akarnának játszani, ki énekelne?” (Párizs, 1778. augusztus 7.)

„Az egyetlen – megmondom kereken, ahogy a szívemet nyomja –, ami Salzburgban undorít, hogy az emberekkel nem lehet rendesen érintkezni, hogy a zenének nincs nagyobb tekintélye – és hogy az érsek nem hisz a világlátott, okos embereknek. Mert biztosíthatom róla, aki nem lát világot (legalábbis a művészetek és tudományok emberei közül), az bizony silány teremtmény! És biztosíthatom róla, hogy ha az érsek nem engedi meg nekem, hogy kétévente tehessek egy utazást, akkor semmiképpen nem fogadhatom el a szerződtetést. A közepes tehetségű ember mindig közepes marad, akár utazik, akár nem – a magas rendű tehetség azonban (és nem vitathatom anélkül, hogy istentelen lennék, hogy én az vagyok) tönkremegy, ha mindig egyazon helyen marad. Ha az érsek megbízna bennem, hamarosan hírnevessé tenném a zenekarát, ebben biztos vagyok.” (Párizs, 1778. szeptember 11.)

„Salzburgban nem tudom, ki vagyok, minden vagyok, néha meg semmi – én azonban nem kívánok magamnak sem olyan nagyon sokat, sem olyan nagyon keveset, hanem csak valamit: azt, hogy legyek valami. Minden más helyen el tudom ezt érni.” (Strassburg, 1778. október 15.)

„Becsületemre esküszöm, hogy Salzburgot és lakóit (a született salzburgiakról beszélek) ki nem állhatom. Beszédmódjuk – életmódjuk – teljesen elviselhetetlen számomra. El nem hinné, mit szenvedtem itt Madame Robinig [Leopold Mozart salzburgi vaskereskedő barátjának özvegye] látogatása alkalmával; ugyanis már régen nem beszéltem hozzá hasonlóan bolond nővel; és még nagyobb szerencsétlenségemre az együgyű és tökkelütött Mosmayer is jelen volt közben.” (München, 1779. január 8.)

1778. szeptember 26.: elindul Párizsból Salzburgba. Grimm báró szervezte meg a haza utazást, lassú postakocsi-járaton: Nancy –> Strassburg (3 hangverseny) –> Mannheim (1 hónapig marad, ekkor már a zenekar és az udvar Münchenbe költözött át, apja le is szidja, minek ment oda) –> München (dec. 25. –  jan. 11.) apja ideges, mondván, a késlekedés veszélyeztetheti a kiharcolt új salzburgi állást)
1779. január 15.: újra Salzburg, kérelmezte a hercegérseknél az udvari orgonista kinevezését, munkába áll ezen a poszton. Eseménytelennek számít ez az időszak kb. 1780 nyaráig, de ebben az időben írja a Koronázási misét (K.317) és számos egyházi művet salzburgi igények kielégítésére.
1780 nyara: végre munkát, komoly opera (opera seria) írására megbízást kap Münchenből, ennek eredménye lesz az Idomeneo (a történet és a konfliktus lényege hasonlít Jephta történetére).
1780. november 5.: Münchenbe utazik, ahol befejezi a művet (a műhelymunkát felfedő izgalmas leveleket küld apjának ebben a hónapban), a bemutatót 1781. január 29-én tartották, nagy sikerrel. Itt írt még három zongoraszonátát, köztük az A-dúr zongoraszonátát (K.331), amelynek utolsó tétele törökös (“Török induló”).