ÉLETE

Az orosz nemzeti romantikából indulva, Rimszkij-Korszakov tanítványaként, de Debussy zenéje által is megérintve hozott létre sajátos, akkoriban avantgárd zenei nyelvezetet, amely meghatározta a 20. század első felének arculatát. Bartók Bélával és Kodály Zoltánnal egyidős volt; hosszú élete során négy országban, Oroszországban, Svájcban, Franciaországban és az Amerikai Egyesült Államokban alkotott.

Fiatalkora

A cári Oroszország fővárosának, Szentpétervárnak egyik külvárosában született, Oranienbaumban (1948 óta Lomonoszov). Apja orosz-lengyel családból származott, és híres basszista volt a Kijevi és a szentpétervári Mariinszkij Operaházban, anyja egy magas rangú miniszter lánya volt. Kisfiúként kezdett zenét tanulni, hét-nyolcévesen látta Csajkovszkij Csipkerózsika-balettjét a Mariinszkij Színházban, tizenöt évesen Mendelssohn-zongoraversenyt játszott, Glazunov vonósnégyeséből készített zongorakivonatot. Zene iránti lelkesedése ellenére a szülei a Szentpétervári Egyetem jogi karára íratták be 1901-ben, de a négy év alatt kevesebb, mint 50 órán volt jelen. 1902 nyarán az akkori vezető orosz zeneszerző Rimszkij-Korszakov és családjánál időzött a németországi Heidelbergben, aki azt tanácsolta neki, inkább tőle vegyen magánórákat, mint a szentpétervári konzervatóriumba járjon. Ugyanabban az évben Stravinsky apja elhunyt rákban, ő pedig egyre több időt töltött zenével, zeneszerzéssel; 1905-től hetente kétszer járt második apjának tekintett Rimszkij-Korszakovhoz órára, egészen annak 1908-ban bekövetkezett haláláig (egyetemi tanulmányainak 1906-os lezárása után csak zenével foglalkozott). 1905-ben eljegyezte unokatestvérét, Kátyát (Katyerina Nosszenko), akit gyerekkora óta ismert. Az ortodox egyház tiltása ellenére feleségül is vette 1906 januárjában; két első gyerekük (Fjodor és Ludmilla) megszületett a következő két évben.

1909 februárjában Stravinsky két zenekari művét (Scherzo fantastique, Feu d’artifice [Tűzijáték] előadták Szentpétervárott, ahol jelen volt Szergej Gyagilev is. Ő akkoriban kortárs orosz műveket tervezett bemutatni Orosz Balett nevű társulatával Párizsban. Felfedezte magának Stravinskyt, akitől először hangszereléseket rendelt produkcióihoz, majd egy teljes balettzenét, ez lett a Tűzmadár.

Körülbelül 1890 és 1914-ig a zeneszerző gyakran utazott Usztyilugba, apósa birtokára (a mai lengyel határ közelében, ma 2000-en laknak itt), a nyarak nagy részét ott tölteni; 1907-ben építtetett egy házat is, amelyet „az én mennyei otthonom”-nak nevezett. Ebben a házban tizenhét alkotásán dolgozott az évek alatt, többek között a Tűzijátékon, A tűzmadáron, a Petruskán és a Tavaszi áldozaton. A ház ma múzeum.

Svájci évek (1910–1920)

Stravinsky egyik pillanatról a másikra ünnepelt zeneszerző lett A tűzmadár 1910. június 25-i bemutatója után. Június elején Usztyilugból Párizsba utazott a próbákra és az ősbemutatóra, majd nem sokkal később családja is utána jött – felesége harmadik gyerekükkel volt várandós –, és úgy döntöttek, hogy Nyugat-Európában telepednek le. A nyarat Bretagne-ban töltötték, szeptemberben pedig Svájcba költöztek, akkor született meg második fiuk, a hónap végén a Genfi-tópartján, Clarens nevű festői szépségű városkában telepedtek le. A következő években a család a nyarakat Oroszországban, a teleket pedig Clarensben töltötte. Ebben az időszakban komponálta Gyagilev társulatának a Petruskát és a Tavaszi áldozatot. Utóbbi 1913-as ősbemutatója után nem sokkal, miután romlott osztrigát evett, Stravinskyt tífusszal Párizsban kezelték; július 11-én tudott csak Usztyilugba menni. Azon a nyáron Usztyilugban a Pacsirta (Le Rossignol) című operáján dolgozott, amelyet még 1908-ban kezdett el, és amelyet rendkívül nagy összegért, 10 ezer rubelért rendelt meg a Moszkvai Szabad Színház. Ősszel a család szokás szerint Svájcba utazott, következő nyáron megszületett negyedik gyermekük, ezt követően Stravinsky felesége tüdőbajjal egy magasan fekvő alpesi szanatóriumba került. Stravinsky és a család többi része a közelben laktak ebben az időben, ott fejezte be A pacsirtát márciusban, Clarensbe áprilisban tudtak visszatérni. A Moszkvai Szabad Színház azonban csődbe ment, Gyagilev vette szárnyai alá az új mű bemutatását, de csak langyos sikert ért el, mert a közönség mást várt a zeneszerzőtől a radikálisan új hangvételű Tavaszi áldozat után. Ennek ellenére Ravel és Bartók is nagyra tartották ezt a partitúrát, csodálták benne a szerző mesterségbeli tudását. Már az első világháború árnyékában Stravinsky 1914. júliusban gyorsan Usztyilugba utazott, hogy elhozza többek között orosz népzenével kapcsolatos munkáit. A háború, majd a kommunista forradalom lehetetlenné tette Stravinsky számára, hogy szülőföldjére utazzon, egészen 1962. októberig. A család 1915. júniusban átköltözött a Clarenstől 40 kilométerre fekvő, szintén a Genfi-tó partján található Morges [morzs] nevű nagyvárosba; ott éltek – három különböző címen – egészen 1920-ig.

Stravinsky anyagi nehézséggel küszködött az 1910-es évek végén, mert a Szovjetunió nem csatlakozott a Berni Egyezményhez, és emiatt a zeneszerző nem kapta meg az Orosz Balettnek írt művei előadása után járó, szerzői jogból fakadó bevételeket. Gyagilevet hibáztatta,mondván, nem a szerződésükben leírt módon jár el. Ebben az időszakban az „aranykezű ember”, a számos zeneszerzőt és művészt, írót pénzzel segítő svájci üzletember és amatőr klarinétos, Werner Reinhart segített neki, ő finanszírozta A katona története első előadását, és később is, a zeneszerző kamarazenei sorozatát is támogatta 1919-ben (abban a sorozatban adták elő A katona története trióváltozatát is). Stravinsky rendkívül hálás volt Reinhartnak, neki ajándékozta az eleve neki ajánlott Katona története kéziratát, valamint az 1918 őszén írt Három klarinétdarabot is.

Franciaországban (1920–1939)

Miután az orosz Balett bemutatta a Pulcinella-balettet 1920 májusában, Párizsban, Stravinsky még visszament Svájcba, de június elején az egész család végleg elutazott Morges-ból, és a bretagne-i Carantec [kárantek] halászfaluban töltötték a nyarat, miközben új otthont kerestek Párizsban. Mikor megtudta, mik a terveik, Coco Chanel divattervező meghívta a családot, lakjanak nála Párizs elővárosában, amíg nem találnak új otthont – Stravinskyék szeptember második hetében érkeztek hozzá. Ugyanekkor Chanel biztosította A tavaszi áldozat új előadását 1920. decemberre, az Orosz Balettnek névtelenül adományozva 300 ezer frankot. Stravinsky együttműködési megállapodást írt alá a Pleyel nevű nagy hírű francia zongoragyártó céggel, amely havi jövedelmet és a zeneszerzői munkára alkalmas helyet biztosított számára. Az 1920-as évek elején Leopold Stokowski amerikai karmester is rendszeres támogatásban részesített Stravinskyt egy névtelen jótevőn keresztül.

Stravinsky ekkor, 1921-ben ismerte meg későbbi feleségét; Vera de Bosset [véra dö bosszé] táncost, aki ekkor még a festő és díszlettervező, a Gyagilevvel is rendszeresen együtt dolgozó Serge Sudeikin felesége volt, de Stravinskyval folytatott viszonya miatt később elvált férjétől. 1921 februárjában a Stravinsky család a délnyugat-franciaországi, a spanyol határhoz közeli, tengerparti  Anglet [anglé] városba költözött, ettől kezdve felesége haláláig Stravinsky kettős életet élt: Anglet-ban a családjával, Párizsban szeretőjével, Verával. Felesége állítólag nagylelkűséggel vegyes keserűséggel és sajnálattal fogadta férje hűtlenségét. Három évvel később Stravinsky megvásárolta a Villa des Roses (Rózsavilla) nevű drága házat a francia riviérán található Nice-ben [nisz], és oda költöztek. Ezt követően 1931-től 1933-ig a család a dél-kelet-franciaországi Voreppe-ben lakott [ejtsd: vorep]. 1934-ben megkapták a francia állampolgárságot, és Párizs egyik luxusnegyedébe, a Faubourg Saint-Honoré [fobur szent onoré] utcába költöztek. A zeneszerző később úgy emlékezett erre utolsó európai lakhelyére, mint életének legboldogtalanabb időszakának helyszínére, mivel felesége tüdőbaja őt, valamint legidősebb lányát is megfertőzte. A lány, Ludmilla 1938-ban halt meg, Stravinsky felesége, akivel 33 éve kötötték össze az életüket, pedig három hónappal később, 1939 márciusában. Stravinsky maga öt hónapot töltött kórházban, mely idő alatt édesanyja is elhunyt. E párizsi évek alatt számos szakmai kapcsolatot létesített fontos amerikai zenei körökkel: mér dolgozott a Chicago Szimfonikusoknak készült Symphony in C partitúráján, valamint elfogadta a Harvard Egyetem rangos sorozatába a felkérést, a Charles Eliot Norton Előadásokon felolvasásra az 1939–40-es tanévben.

Az Egyesült Államokban (1939–1971)

A második világháború kitörése után pár héttel, 1939 szeptemberében a megözvegyült Stravinsky New Yorkba hajózott, majd a Massachusetts állambeli Cambridge-be utazott, hogy eleget tegyen a Harvard Egyetem felkérésének. Szeretője, Vera következő év januárjában utána ment, és márciusban összeházasodtak; Hollywoodban telepedtek le, Los Angelesben, 1945-ben lettek amerikai állampolgárok. Míg a franciaországi élethez könnyen alkalmazkodott, ötvenhét évesen bekerülni egy teljesen idegen kultúrába, komoly erőpróbát jelentett.  Kapcsolatba került az ott élő orosz emigránsokkal, de ezek kapcsolatot intellektuálisan és emberileg nem elégítették ki. Vonzotta ugyanakkor Los Angeles gazdag kulturális élete, amely gazdagság annak volt köszönhető, hogy a háború alatt számos neves író, zeneszerző, művész keresett itt menedéket, többek között Otto Klemperer, Thomas Mann, Franz Werfel, George Balanchine, Arthur Rubinstein, valamint az angol irodalmi élet olyan nagyságai, mint W.H. Auden, Christopher Isherwood, Dylan Thomas, Aldous Huxley.

1962 szeptemberében tért vissza először 1914 után hazájába, amely ekkor a Szovjetuniót jelentette: meghívást kapott a Szovjet Zeneszerzők Egyesületétől, hogy vezényeljen hat koncertet Moszkvában, illetve Leningrádban (a korábbi Szentpétervár). A háromhetes látogatás során találkozott a Szovjetunió élén álló Nyikita Hruscsov párt-főtitkárral, továbbá vezető szovjet zeneszerzőkkel, Sosztakoviccsal és Hacsaturjánnal.

Az idős Stravinskyt végakarata szerint Velence sziget-temetőjének (San Michele-sziget) orosz részében helyezték végső nyugalomra, nem messze Gyagilev sírjától.

MŰVEI

Hosszú élete során a 20. század számos stílusához, irányához közel került, ugyanakkor óriási hatású zeneszerzőként is maga is alakította a század zenei arculatát. Sokszínű és gazdag életművét három korszakra szokták osztani:

  • orosz korszak (1900-as évek eleje – 1919): Tűzmadár, Petruska, Tavaszi áldozat, A katona története, A menyegző (Les noces)
  • neoklasszikus korszak (1920-as évektől 1954-ig): Dumbarton Oaks, Pulcinella
  • szeriális korszak (1954–1968)

Fiatalkori művek

Főleg az érett művek felől visszanézve izgalmas meghallgatni ezeket, és megfigyelni, milyen hamar jutott el ezektől a hagyományos hangvételű, nyelvezetükkel erősen hagyományos művektől a nagy, eredeti hangzású alkotásokig, illetve későbbi, egyéni stílusának melyek azok a vonásai, amelyek már ezekben is ott vannak. Fiatalkori művei:

  • Scherzo zongorára
  • Fisz-moll zongoraszonáta
  • A faun és a pásztorlány (három zenekari dal)
  • Esz-dúr szimfónia
  • Fantasztikus (Fantázia-) scherzo (Scherzo fantastique)
  • Tűzijáték (Feu d’artifice)
  • Gyászének (Chant funèbre – ennek partitúráját 2015-ben fedezték fel)
  • Négy etűd zongorára

1. Az „orosz korszak”

Nagyjából 1907 és 1919 között komponált művei alapján orosz korszaknak nevezhető életének–életművének ez a része. Legfontosabb alkotása három balett (A tűzmadár, Petruska, Tavaszi áldozat), amelyeket a Szergej Gyagilev vezette Orosz Balett társulatnak írt, és amelyeket Párizsban mutattak be – ezekkel alapozta meg hírnevét, óriási sikert aratva. A bemutatón rendkívül újnak és merésznek számítottak a Tűzmadár és a Petruska egyes jelenetei, de az azokban megjelenő újszerű gondolkodásmódot, zenefelfogást Stravinsky a Tavaszi áldozatban vitte el a végletekig, ez forradalmi újdonságként hatott és korszakot meghatározó műnek bizonyult (Bartók például Stravinsky orosz korszakának műveiből kiindulva alakította ki saját egyéni stílusát). Az „orosz korszak” alkotásai olyan izgalmas, de a három balett árnyékába került művek is, mint A menyegző (Les noces), A katona története, a Renard (Róka) egyfelvonásos burleszkmese és A Pacsirta (Le rossignol).

A tűzmadár (1910)

A Szergej Gyagilev megrendelésére készült három balett legkorábbi darabja. Története egy orosz népmesén alapul, amely Afanaszjev 19. században kiadott monumentális mesegyűjteményében szerepel (akárcsak a pár évvel későbbi Katona története alapjául szolgáló mű). Gyagilev 1909 februárjában hallotta a huszonéves Stravinsky Scherzo fantastique és Tűzijáték című darabjait, amely után először hangszerelésre, majd önálló balett írására kérte fel a huszonhét esztendős Stravinskyt – ez lett A tűzmadár. A Párizsi Operában mutatták be 1910. június 25-én, óriási sikerrel.

Az 1910-es ősbemutatóra a következő ismertető jelent meg a történetről:

Iván Cárevics [az orosz népmesék visszatérő főszereplő hercege] egy nap meglát egy csodálatos madarat, aranyban és tűzben pompázik. Követi, üldözi, de nem tudja megfogni, csak egyetlen csillogó tollát. Eközben észrevétlenül a Halhatatlan Koscsej birodalmába került [ő az orosz népmesék félelmetes és gonosz szereplője, aki semmitől sem hal meg], aki el akarja őt fogni és kővé változtatni, ahogyan azt tette már eddig is több vitéz lovaggal. Koscsej lányai és a varázslattal fogva tartott tizenhárom hercegnő azonban megmenti Iván Cárevicset. Hirtelen megjelenik a Tűzmadár, aki elűzi a varázslatot, Koscsej palotája eltűnik, a fiatal lányok, a hercegnők, Iván Cárevics és a megszabadított hősök megszerzik a kertjében növő aranyalmákat.

Michel Fokine, az ősbemutató koreográfusa kiszínezte a történetet, hogy minél jobban fel lehessen dolgozni balettben, Stravinsky darabja tehát az alábbi történet megzenésítése:

Iván Cárevicsnek sikerül elkapnia a Tűzmadarat a Koscsej kertjében található aranyalmafa lombjában; cserébe azért, hogy elengedi, a Tűzmadár egy tollat ad különleges tollazatából Iván Cárevicsnek azzal, hogy ez még a segítségére lesz. Kitárul Koscsej palotájának kapuja, és tizenhárom hercegnő lép ki rajta, köztük a Legfenségesebb Szépség Hercegnője (magyar megfelelője: Világszép hercegnő). Játszanak az aranyalmákkal, de a Legfenségesebb Szépség Hercegnője a sajátját beejti abba a bokorba, amelyben Iván rejtőzött el. Megtalálva az almát, a hercegnő meglátja a herceget, és egymásba szeretnek. A hercegnők visszatérnek a palotába, de Iván, nem tudván élni a Legfenségesebb Szépség Hercegnője nélkül, megkísérel ő is bemenni a palotába, de működésbe lép a varázs-harangjáték. Koscsej őrei elfogják, Koscsej is jön, és kérdőre vonja, de Iván arcon köpi. Kőfalhoz állítják, Koscsej rákezd a kántálásra, amely kővé változtatja Ivánt. Hirtelen Ivánnak eszébe jut a Tűzmadártól kapott toll. Meglengeti, a Tűzmadár megjelenik, megtörve Koscsej varázslatát, és mély álomba szenderítve őt és szolgáit. Iván és a Legfenségesebb Szépség Hercegnője összeházasodnak, cárrá és cárnévá koronázzák őket.

A balett tizenkilenc számból áll, de Stravinsky ezeket eredetileg tizennégy tételre vonta össze, ezek a következők:

  1. Bevezetés

Első kép:

  1. Koscsej elvarázsolt kertje
  2. A Tűzmadár megjelenése, nyomában Iván Cárevics
  3. A Tűzmadár tánca
  4. Iván Cárevics elkapja a Tűzmadarat
  5. A Tűzmadár esdeklése – A tizenhárom elvarázsolt hercegnő megjelenése
  6. A hercegnők játéka az aranyalmákkal (Scherzo)
  7. Iván Cárevics hirtelen megjelenése
  8. A hercegnők körtánca [horovod: ősi orosz körtánc]
  9. Napfelkelte – Iván Cárevics belép Koscsej palotájába
  10. Tündér-harangjáték, Koscsej őr-szörnyeinek megjelenése és Iván Cárevics elfogatása – A halhatatlan Koscsej érkezése – Koscsej és Iván Cárevics párbeszéde – A hercegnők közbeavatkozása – A Tűzmadár megjelenése
  11. Koscsej udvaroncainak tánca a Tűzmadár varázslata alatt
  12. Koscsej alattvalóinak ördögi tánca – Bölcsődal (a Tűzmadár) – Koscsej ébredése – Koscsej halála – Mély sötétség

Második kép:

  1. Koscsej palotájának és varázslatának eltűnése, a megkövült lovagok feléledése, általános öröm

Már a Tűzmadárban is találhatóak rendkívül merész, a Tavaszi áldozat radikális stílusát előlegező szakaszok, illetve olyan zenekari effektusok, amelyek szintén rendkívül merésznek számítottak (például a mű elején a hegedűk üveghang-glissandói, a xilofon merész használata). Találhatók ugyanakkor a háromnegyed órás műben olyan szakaszok, amelyek nyilvánvalóan csak színpadi történéseket hivatottak kísérni, ezért színpad nélkül hallgatva hosszadalmasnak, üresnek, zeneileg indokolatlannak tűnnek.

A Tűzmadár zenéjét a Walt Disney-stúdió látványos rajzfilm-epizódban feldolgozta a Fantasia című alkotásában, más mesét költve Stravinsky zenéjéhez.A mű felirattal ellátott hangfelvétele a Youtube-on
A mű nagyszerű és látványos operaházi előadása magyar felirattal a Youtube-onA Walt Disney-féle feldolgozás (830 MB)

Petruska (1911)

1911. június 13-án mutatta be a Gyagilev vezette Orosz Balett, Michel Fokine koreográfiájával, Pierre Monteux vezényletével. 

Szereplők: Petruska,* a Balerina, a Mór, a vén Mágus (vásári szemfényvesztő), továbbá vásári kikiáltó, kintornás, táncosnők, ittas társaság, dobosok, dajkák, paraszt egy medvével, duhaj kereskedő, cigányasszonyok, kocsisok, lovászok, jelmezesek, álarcosok.

*A címszereplő férfi, a magyar fülnek nőiesen hangzó név megfelelője „Péterke”. Petruska (ejtsd és hangsúlyozd: Petrúská) a 17. század óta állandó szereplőtípusa az orosz népi bábszínházi hagyományoknak. Legtöbbször marionettfigura, de kézbáb is lehet, karaktere pedig szórakoztató bohóc. Jellegzetes viselete a piros csúcsos sipka, és gyakran hosszú orral ábrázolják. Rokona a 17. századi, nápolyi commedia dell’arte-figura Pulcinellának (Stravinsky írt egy ilyen című balettet is), valamint a brit Punch and Judy páros fiú tagjának.

A balett alcíme burleszkjelenetek négy képben, ideje pedig a hagyományosan a nagyböjtöt megelőző héten tartott, úgynevezett maszlenyica nevű ünnep, amely a húshagyókeddnek felel meg.

Első kép: vásári forgatag, vidámság, jókedv, ital, táncosok, utcaművészek, zenészek, komédiások, bűvészek szórakoztatják a járókelőket. Feltűnik egy mágus (vásári szemfényvesztő), mindenki figyelme rá szegeződik. Fuvolájával életre kelti három bábját: Petruskát, a Balerinát és a Mórt; megelevenednek és táncolnak, a tömeg megrökönyödésére.

Második kép: Petruska szobája, magány. Néhány csillaggal, félholddal díszített sötét falak, a vén Mágus összeráncolt szemöldökű portréja a falon. Petruska csak egy báb, de emberi érzelmekkel megáldott báb: szenvedélyesen szerelmes a Balerinába, és gyűlöli az őt folyton megalázó gazdáját, a Mágust. Megjelenik a Balerina, Petruska megpróbál udvarolni neki, felfedni előtte szerelmes érzéseit, de a Balerina visszautasítja; inkább a Mórt kedveli, ez megsemmisítően hat a szenvedélyesen szerelmes Petruskára.

Harmadik kép, a Mórnál: a Mór a melankolikus Petruskánál jóval vidámabb teremtés, gazdagon díszített szobájának színvilága vidámságot, jó kedélyt tükröz. Szobájában inkább kókuszdióval játszik, mintsem hogy szegény Petruskát vigasztalja. A Mágus ezért is helyezi az ő szobájába a Balerinát, aki ellenállhatatlan táncba kezd, hogy elcsábítsa a Mórt, sikerrel. A lelkileg összetört Petruskát a Mágus a Mór szobájába varázsolja, hogy félbeszakítsa a Balerina csábító táncát. Petruska nekitámad a Mórnak, de hamar rájön, hogy túl kicsi és gyenge egy ilyen riválishoz. Végül a Mór elkergeti.

Negyedik kép: újra a vásárban vagyunk, már estefelé, jelenetek, táncepizódok követik egymást: jön egy medvetáncoltató parasztember, egy víg kereskedő két cigányasszonnyal, dajkák, kocsisok, lovászok, mindenféle népek. Amint a tömeg elhelyezkedik, kiáltás hallatszik a kis színház felől. A Mór kergeti Petruskát a fakardjával, és megöli. A csendőrök kikérdezik a Mágust, aki azzal próbálja csillapítani megdöbbent és felháborodott hallgatóságát, hogy megrázza Petruska maradványait, jelezve: ez csak egy szalmából és fűrészporból készült lelketlen, fafejű bábu. Leszáll az éj, az emberek hazamennek, a Mágus is elmegy, kezében a testetlenné vált Petruskával. A kis színház-stand tetején azonban megjelenik Petruska szelleme, sírása dühös kiáltásokra emlékeztet. A vén Mágus rémülten veszi észre Petruska szellemét, és ijedtében elrohan.

A Tűzmadárral ellentétben Stravinsky ebből a balettből nem készített színpadi nélküli koncert-előadásra szánt szvitet. Némileg lerövidített változatban 1946-ban átdolgozta kisebb zenekarra, valamint 1921-ben, Arthur Rubinstein felkérésére magával ragadóan briliáns zongoraátiratot készített belőle, Három tétel a Petruskából címmel.

Petruska történetének egyes mozzanataira ráismerhetünk Bartók pár évvel később komponált Csodálatos mandarin című pantomimjában, például:

  • egy kiszolgáltatott, nevetségesnek tűnő lény mély emberi érzelmeinek megnyilvánulása a kegyetlen, embertelen világban.
  • a Mór egzotikusan keleties zenéje rímel a mandarin keleties zenéjére
  • a Balerina csábító tánca és a keringő rímel a Bartók-mű csábító-erotikus keringőjére
  • Petruska kipenderítése –> a huligánok a lépcsőn ledobják a kifosztott látogatókat

A Petruska lenyűgöző, az ősbemutató alapján készült filmes feldolgozása, Nureyevvel a címszerepben magyar felirattal itt megtekinthető.

A tavaszi áldozat (1913)

A mű pontos címe A tavasz megszentelése – Képek a pogány Oroszországból, két részben (Le Sacre du printemps – Tableaux de la Russie païenne en deux parties), a magyar cím tehát nem pontosan tükrözi az eredetit. A Tavaszi áldozat koncepciója szerint a tavasz eljövetelét ünneplő-üdvözlő rituálék, szertartások elevenednek meg a színpadon, majd egy fiatal lányt választanak ki áldozatul, aki halálra táncolja magát (ez a téma a magyar és más európai balladahagyományokból is ismert).

Gyagilev és társulatának Párizsban megrendezett „orosz évadjára” íródott ez a balett is, 1913. május 29-én mutatták be. Az ősi pogány szertartások és azok avantgárd zenei eszközökkel történő színpadi megidézése botrányt okozott. Utólag értékelve korszakos jelentőségű mű lett, amely sok tekintetben szakított addig megkérdőjelezhetetlennek hitt a zenei hagyományokkal, szokásokkal. „A Tavaszi áldozat kétségtelenül a 20. század első felének leghíresebb kompozíciója. Hatása robbanáséhoz hasonlítható: elemeire robbantotta szét a zenei nyelvet, amely ezután már nem volt összerakható úgy, ahogyan azelőtt volt.” (Donald J. Grout zenetörténész)

A tavaszi áldozat zenéjének forradalmi, a konzervatívok által polgárpukkasztónak tekintett újdonságai:

  • bonyolult ritmikai összetettség, aszimmetria
  • motívumok makacs ismételgetése (ostinato) ütemeken keresztül, mint törzsi zene, az extázisig (más nézetek szerint az ismételgetés a modern kor indusztriális környezetét, a gépek zakatolását is idézheti)
  • hangnemi bizonytalanság, kemény disszonanciák, vad hangzások
  • a mű rövid, legtöbbször egymással motivikus kapcsolatban nem álló epizódok egymásutánja, mozaikja, szőttese; hiányzik belőle az ismétlés–visszatérés mint formaalkotó elem, vagyis az az elem, amely egy kompozíciót kompozícióvá tesz, és amely a zeneszerzés alapjait jelentette Bach óta.

Stravinsky ugyanakkor nem a semmiből forgatta fel a kimondatlan zenei törvények szabályozta zenei struktúrát és nyelvet, hanem azokat a törekvéseket folytatta, amelyeket korábbi balettjeiben is, Debussy, Rimszkij-Korszakov stílusából kiindulva.

A műnek nincs cselekménye – ellentétben A tűzmadárral és a Petruskával –, hanem inkább képek, jelenetek sorozata (ezt alcíme is jelzi). Stravinsky mellett az ötlet kidolgozásában részt vett a neve hangzása ellenére szintén orosz utazó, festő és régész–művészettörténész, Nicholas Roerich, aki Gyagilev A művészet világa elnevezésű csoportjának elnöke lett 1910-ben, és aki a produkció díszlet- és jelmezterveit is készítette; a koreográfus Vaslav Nijinsky volt. Bár a mű színpadi zenének íródott, koncerttermi alkotásként is tökéletesen megállja a helyét, nincsenek benne olyan üresjáratok, mint a Tűzmadár-balett zenéjében. A zeneszerző tagadta, hogy az orosz népzenéből vett volna át motívumokat, de ezt utólag cáfolták a kutatások. A mű részei:

I. rész: A Föld imádása
1. Bevezetés
2. Tavaszi jövendölés
3. Emberrabló-játék
4. Tavaszi körtánc
5. Rivális törzsek játéka
6. A bölcs bevonulása; Földcsók, a bölcs
7. Földtánc

II.rész: Az áldozat
1. Bevezetés
2. Serdülő lányok misztikus körei
3. A kiválasztott dicsőítése
4. Az ősök megidézése
5. Az ősök rituáléja
6. Szent tánc (A kiválasztott)

Az ősbemutató díszleteit, jelmezeit, koreográfiáját rekonstruáló színpadi előadás, a részeket jelző magyar felirattal a Youtube-on
Hangfelvétel a részeket jelző magyar felirattal a Youtube-on

A barbarizmus, primitív kultúrák zenei megjelenítése mindig is foglalkoztatta a zeneszerzőket; a török janicsárzenék ebbe a kategóriába tartoztak a 18. században. Később Mendelssohn Walpurgis-éj című darabjában, Berlioz Fantasztikus szimfóniájának Boszorkányszombat-tételében találkozhatunk a megszokott-elvárt művészi stílusoktól idegen hangvétellel. A 19. század második felében ilyen barbár zene hallható Muszorgszkij Éj a kopár hegyen című szimfonikus költeményében vagy Debussy Noktürnök című zenekari triptichonjának középső darabjában, annak is induló karakterű középrészében. Az Európán kívüli népek primitív kultúrája, a visszatérés az ezeréves európai zenét megelőző, fiktív primitív és barbár zenei világhoz a Tavaszi áldozat megírásának idején sokat foglalkoztatta a zeneszerzőket. (Az előzmények közé tartozik minden bizonnyal James Frazer 1890-ben megjelent monumentális munkája, Az aranyág is, amelyben a kulturális antropológia atyja távoli népek kultúráját, rítusait vizsgálja és hasonlítja össze.) Bartók Béla is ekkoriban jut el különböző népek népzenéjéhez, és írja meg sokszor brutálisan kemény hangzású-ritmikájú tételeit, de Ravel is ebben a kulturális közegben komponálta a szintén Gyagilev felkérésére született Daphnis és Chloé-balett vad zárótáncát.

Coco Chanel és Igor Stravinsky vélt szerelmi viszonyát feldolgozó film a Tavaszi áldozat botrányba fulladt bemutatójával kezdők. Ez a filmrészlet jól érzékelteti a mű stílusa és a kulturális környezet közötti óriási szakadékot.
A filmrészlet ide kattintva megtekinthető (1 GB).

A Tavaszi áldozat pogány rituálézenéjével művészettörténeti párhuzamba állítható a kor több festészeti irányzata. Például a fauvizmus [fovizmus], amelyet élénk színek, elnagyolt körvonalak, durva, nyers festékhasználat jellemzett; vagy az impresszionisták kifinomult festészete után nyers stílussal jelentkező Henri Matisse munkái, illetve a primitivizmus, amely Európán kívüli, úgynevezett primitív kultúrák iránti érdeklődésen alapult, mint például Paul Gauguin Tahitin festett képei az 1890-es években vagy a Picassót ért afrikai hatás.

A katona története

A mű francia címe: L’Histoire du soldat, három színész és egy vagy több táncos által „felolvasni-, eljátszani és eltáncolni való színdarab” (lue, jouée et dansée), hét hangszer (szeptett) által kísérve. Stravinsky és a svájci író, Charles-Ferdinand Ramuz közös alkotása (ő látható a 200 frankos svájci bankjegyen), egy orosz népmese feldolgozása, Alexander Afanaszjev mesegyűjteményéből. A mese egy példázat (tanmese) egy katonáról, aki eladja a hegedűjét a végtelen gazdagságért cserébe.

A szeptett hangszerei: hegedű, nagybőgő, klarinét, fagott, kornett (trombitával szokták helyettesíteni), harsona, ütőhangszerek. A mű valójában kísérőzene egy elmesélt, eljátszott, eltáncolt történet egyes jeleneteihez (énekelt tétel nincs benne).

A mesét három szereplő mondja el: a katona, az ördög és a mesélő, aki kisebb szerepeket is alakít. A táncos a hercegnő néma szerepét alakítja, de részt vehet az előadásban több táncos is. A szöveg eredetileg francia nyelvű, de mivel nincs énekelt tétel, bármilyen nyelven előadható fordításban. Az előadás körülbelül egy óra időtartamú, közvetlenül az 1. világháború befejezése után, 1918 szeptemberében mutatták be. Az egyszerűbb előadhatóság kedvéért Stravinsky öttételes szvitet készített a műből, három hangszerre: klarinét, hegedű, zongora (ez lesz Bartók Kontrasztok című darabjának is a hangszer-összeállítása, illetve Brahms is írt erre a formációra). A történet részletesen:

  1. rész

Joseph, az orosz katona kimenőt kapott, és hazafelé tart, maga után húzva csomagját (A katona indulója című tétel). Megpihen egy patak mellett, és elkezd kotorászni a csomagjában. Először a szerencsehozó Szent József-medált húzza elő, majd egy tükröt, illetve menyasszonya fényképét. Végül megtalálja, amit keresett: a hegedűjét. Elkezd rajta játszani (Kis dal a patak partján című tétel). Megjelenik az ördög öreg bácsinak álcázva magát, aki lepkehálót tart a kezében, de Joseph nem veszi észre és tovább hegedül. Az ördög Joseph mögé lopódzik és megijeszti. Azt kéri Josephtől, hogy adja el neki a hegedűjét, és amikor Joseph ezt megtagadja, egy könyvet ajánl neki, ami mesés gazdagságot hoz birtokosának. Joseph nem ért semmit a könyvből, de az ördög meggyőzi, hogy többet ér, mint az ő ócska hegedűje. Ezután Joseph észreveszi, hogy a könyv azokat az eseményeket tartalmazza, amelyek a jövőben fognak bekövetkezni. Az ördög felajánlja, hogy hazaviszi magához Josephet három napra, és megtanítja a könyv olvasására, ha cserébe Joseph megtanítja őt hegedülni. Miután az ördög elbeszéli, milyen fényűző körülmények között él, Joseph elfogadja az egyezséget. Elmúlik a három nap, és az ördög hazaviszi Josephet. (Újra: A katona indulója). Ahogyan Joseph hazafele ballag, észrevesz valami különöset: mindenki elfut tőle, aki meglátja. Végül megérkezik menyasszonya házához, és látja kedvesét a férjével és a gyerekeivel. Rájön, hogy nem három nap, hanem három év telt el, és a város lakói azt hiszik, ő egy szellem (Pastorale című tétel). Joseph meglátja az ördögöt jószágkereskedőnek öltözve, és nekiront. Az ördög megpróbálja Josephet lecsillapítani, emlékeztetve őt a könyv hatalmára: házalóként kezdte, majd a könyvből szerzett tudásnak köszönhetően nagy vagyonra tett szert. Nemsokára ráébred, hogy ez az anyagi gazdagság semmit nem ér, és azt szeretné, ha minden úgy lenne, mint régen volt, és ha neki is meglenne, ami másoknak (Újra: Dalocska a patakparton). Ráébred, hogy a szegénynek semmije sincs, ami az anyagi javakat illeti, viszont mindene megvan, hiszen boldog lehet. Zaklatottá válik, és elkezdi a megoldást lázasan keresgélni a könyvben, de nem talál semmit. Az ördög érkezik öreg házaló asszonynak öltözve. Elővesz néhány dolgot, amit el akar adni Josephnek: egy szerencsehozó medált, majd egy tükröt, majd egy nő fényképét, végül egy hegedűt. Joseph azonnal fellelkesül, és megpróbálja megvenni a hegedűt az ördögtől. Az ördög átadja neki a hegedűt, de nem tud rajta játszani, a hegedű nem ad ki hangot. (Újra: kis dal a patakparton). Joseph elhajítja a hegedűt, és felüti a könyvet.

  1. rész

Joseph elindul otthonról, üres kézzel. Régi szülővárosa mellett halad el (Újra: A katona indulója). Egy fogadóba érkezik, ahol meghallja, a király lánya beteg; aki meggyógyítja, megkapja feleségül a hercegnőt. A palota kapui felé veszi az irányt (Királyi induló). Mire a palotához ér, az ördög már ott van, virtuóz hegedűsnek öltözve. Joseph felfordít néhány kártyát, és látva, hogy mindegyik szív, megnő az önbizalma. Hirtelen az ördög felfedi kilétét, álla alá teszi a hangszert, és gúnyolni kezdi Josephet. A mesélő elmondja Josephnek, az ördög azért tartja uralma alatt, mert még nála van az ördög pénze, viszont ha Joseph hagyja, hogy az ördög visszanyerje tőle a pénzt kártyajátékban, szabad lesz. A terv működik: az ördög elbukik, Joseph szabad. Elveszi a hegedűt és játszani kezd („Kis koncert”). Diadalittasan masírozik be a hercegnő lakosztályába, és zendít rá egy másik dalra. A hercegnő csodával határos módon feléled, és táncolni kezd („Három tánc: Tango, Keringő, Ragtime). Joseph és a hercegnő megölelik egymást. Az ördög érkezik, és most először nincs álruhában. Ahogyan védelmezi a hercegnőt az ördögtől, Joseph rájön, hogy legyőzheti az ördögöt, ha játszik a hegedűn („Az ördög tánca”). Az ördög nem tud ellenállni a zenének, és egyre jobban kimerül, végül összeesik. A katona megfogja a hercegnő kezét, és elhúzzák az ördögöt, majd egymás karjaiba borulnak („Kis korál”). Az ördög bedugja a fejét és zaklatni kezdi a párt, hogy Joseph nem hagyhatja el a kastélyt, ellenkező esetben újra az ördög uralma alá kerül („Az ördög dala”). A „Nagy korál” alatt a mesélő elmondja a történet tanulságát:

Ne akard hozzáadni azt, amid van,
ahhoz, amid valaha volt;
az ember nem lehet egyszerre az, aki,
és az, aki volt.

Tudni kell választani,
nincs jogunk mindent birtokolni, ez tilos.
Egy boldogság, az minden boldogság;
a kettő: mintha egyik sem létezne.

A mű azzal végződik, hogy Joseph átlépi a határőr posztját – a határt, amit nem szabadott átlépni –, miután megkísértette, hogy megtalálhatja feleségét és anyját is. Az ördög felbukkan és vár Josephre, amint az hátat fordít, hogy megtalálja menyasszonyát, aki az imént hagyta ott. A zárótétel „Az ördög győzelmi indulója”, a hegedűt és az ütőhangszereket állítja a középpontba, ritmikus párbajban, az utolsó ütemeket az ütős játssza. A partitúrában decrescendo áll a mű végéig, körülbelül a 17-es próbajeltől, bár ezt néha – főleg a szvit változatban – crescendóra cserélik.

2. A neoklasszikus korszak

Azért nevezték el Stravinsky 1920 és 1954 közötti korszakát neoklasszikusnak, mert zenei nyelvezete, stílusa megváltozott, és ideáljának hallhatóan a 18. század zenéjét tekintette, valamint ókori témákat dolgozott fel. Ennek a korszaknak az emblematikus alkotásai:

  • Concerto in E-flat („Dumbarton Oaks”)
  • Zsoltárszimfónia
  • Pulcinella (balett, Pergolesi zenéje alapján)
  • Apollon musagète [ápollo müzaget]
  • Oedipus Rex (opera)
  • Mavra (opera)
  • Concerto zongorára és fúvós hangszerekre
  • The Rake’s Progress (opera)

Concerto in E-flat

A Concerto in E flat („Dumbarton Oaks”) című művet 1937–38-ban komponálta Stravinsky, egy amerikai műgyűjtő és művészetpártoló házaspár harmincadik házassági évfordulójára, az megrendelésükre (az ő birtokukat hívták így: Dumbarton Oaks). A férj, Robert Woods Bliss (1875–1962) 1903 és 1933 között különféle diplomáciai tisztségeket töltött be Velencében, Szent Pétervárott, Brüsszelben, Buenos Airesben, Párizsban, Washingtonban, Svédországban, Argentínában. Ezt követően nyugdíjba vonult, és csak a műgyűjtésnek élt – a bizánci művészet és Kolumbusz előtti amerikai kultúrák álltak érdeklődésének középpontjában –, fantasztikus műkincseket gyűjtött össze, majd a házaspár múzeumot és kutatóközpontot hozott létre a kastélyban, amit megvettek, és az évtizedek alatt felújíttattak. Ezt a gyűjteményt 1940-ben a Harvard Egyetemnek adományozták.

A mű Stravinsky két kamarakoncertjének egyike (a másik: Concerto in D, 1946). Kamarazenekarra írta, amelyben szerepel: fuvola, klarinét, fagott, két kürt, három hegedű, három brácsa, két nagybőgő. Háromtételes, akárcsak egy barokk concerto grosso, bár középső tétele nem lassú; a szünet nélkül előadandó tételek tempójelzése: Tempo giusto, Allegretto, Con moto. Körülbelül tizenkét perces, Bach Brandenburgi versenyei ihlették; folyamatos motorikus mozgás, barokkosan szövevényes szólamok-hangzás jellemzi. A hangszerek olykor szólisztikusan előtérbe lépnek, máskor az együttes (tutti) hangzást erősítik.

3. Szeriális korszak

Az 1950-es években Stravinsky új zeneszerzői technikákat kezdett alkalmazni, mint például a tizenkétfokú technika. Először csak atonális műveket komponált tizenkét hanggal, később fordult a szigorú tizenkét-fokúsághoz (dodekafónia) – ezen művei nehezebben hallgathatóak, mint a korábbi korszakéi, mert az érzelmeket háttérbe szorítják, és az értelem, az intellektus kerül bennük előtérbe, Stravinsky azon híres-hírhedt mondása értelmáben, miszerint

A zene, lényegéből fakadóan, nem alkalmas kifejezni érzelmet, magatartást, lelkiállapotot.

A dodekafónia alapját képező sorok (Reihe, angol szóval series) jelentették műveinek a vázát, ezért nevezték életművének 1954 körültől 1968-ig terjedő  korszakát szeriális korszaknak. Fő művei ebből a korszakból:

vissza a lap tetejére